Brátán Erzsébet: A csere
Publio Kiadó
2011
ISBN: 978-1-4709-5153-5
Minden jog fenntartva!
Előszó
Minden megtörténhet, hisz a gondolatnak teremtő energiája van, minden pusztán a rezgéseken alapul…
Életünk során vajon hányszor mondjuk: de jó lenne a másik ember bőrében lenni!
Valóban komolyan gondoljuk?
Mit tennénk, ha megtörténne?
Lehetséges egyáltalán, ha anyagi testünk a gondolataink eredménye, a tudatunk kivetülése?
Vajon a test sejtjei emlékeznek, ha a másik testi ruháját öltjük magunkra, önmagunk vagyunk-e, vagy előbb-utóbb mások leszünk? Hatnak ránk az abban a testben szerzett tapasztalatok, vagy minden másképp történik, ha a tudatunk vetül ki benne?
Ha egy mélyebb szinten mind egyek vagyunk, egy közös energiamezőből táplálkozunk, bármi megtörténhet?
Hisz a másik is mi vagyunk…
Vajon milyen érzés újra ifjúnak lenni, ráadásul az ellenkező nemből, vagy negyvenes anyának éretlen fejjel?
Nos, történetünkben megtörténik a lehetetlen. Anya és fia egy véletlen folytán cserélnek…
Éljük át közösen a kalandot!
Jó szórakozást kívánok!
A szerző
Hány centi is vagy?
Kinga, az alacsony, barna hajú, barna szemű, kissé gömbölyded negyvenes nő egyedül nevelte az úgynevezett kristálygyermekét, aki bizony eléggé felemésztette a fölös energiáit. Senki sem akadt a világon, aki a vele való bánásmódban érdemileg segíteni tudott volna neki, pedig úgymond a szakmájába vágott.
Sajnálta, hogy az apja sem, de hát, ilyen az élet…
Így éltek együtt, kettesben, nem számíthattak másokra, így a sors összekovácsolta őket. Azt hitték, mindent tudnak egymásról, sokszor úgy vélték, már–már nem is a saját, hanem mindkettejük életét élik egyszerre, közösen. Ha kellett, együtt sírtak, ha volt min, nevettek, de általában derűsen fogtak fel mindent.
Szabolcs, a magas, vékony, szőke, kék szemű fiatal fiúvá serdült emberpalánta születésétől kezdve mindent és mindenkit felülbírált, szinte semmi sem felelt meg neki, mindenben megkereste a rosszat, nem mutatott kíméletet, de szeretetet sem. Bár az érzelmei széles skálán mozogtak, a szeretetet mégsem tudta éreztetni, azt nem tartotta túl férfiasnak. A köszönöm és a hála szó ugyanúgy hiányzott a szótárából, mint a hozzá társítható érzések, legalábbis az anyja szerint. Gátlástalanul, rendíthetetlenül tört előre a céljai felé. Kinga néha nagyon elkeseredett, azt hitte, őt sem szereti, hogy sohasem nő fel, nem komolyodik meg, míg egy napon azt vette észre, hogy már majdnem felnőtt, amin a fiú saját maga is elcsodálkozott.
Egyik őszi délután munka után ismét ilyesmin humorizáltak. Kinga bement a fia szobájába, aki rögtön felállt a számítógép elől, úgy beszélgettek egy darabig. Amint fölé tornyosult, egyszer csak megtapasztalta, több mint egy fejjel magasabb az anyjánál, úgy meglepődött, mintha csak akkor vette volna észre.
- Mitől lettél ilyen kicsi? – ordított fel.
- Nem én lettem kicsi, te nőttél meg! – nevette a nő.
- Nem! Én nem nőttem meg! Még kicsi vagyok! Gyerek vagyok! Nem akarok megnőni!
- Ne viccelj! Gyerek az, akinek barátnője van?
- Persze, attól még lehetek gyerek! Az csak játék! Arra felelj, mikor nőttem ekkorára, hogy ezt eddig nem vettem észre?
- Mikor-mikor, hát fokozatosan, azért nem vetted észre, mert két éve minden percedet a barátnőd köti le! Csodálom, hogy most nincs itt, vagy nem te vagy nála!
- Ahá! Helyben vagyunk! Szóval az szúrja a szemedet, hogy nekem van barátnőm? – legyintett mérgesen.
– Az nem, csak hiányzol… sokszor hiányzol…
- Nem ülhetek az anyám szoknyájánál, mi vagyok én?
– Az én kisfiam… - nézte elérzékenyülten.
- Akkor miért te vagy a kisebb? Hány centi is vagy?
- 153… te pedig, ha jól látom, már legalább 180…
- Annyi biztosan nem! Az egyszerűen lehetetlen! Megmérem majd magam… Nem akarok felnőtt lenni, még nem!
- Pedig ez az élet rendje, egyszer mindenki felnő, senki sem marad ugyanaz, mint volt, folyton, egyfolytában változunk…
- Nem akarok meghalni, nem akarok megöregedni! – folytatta a sopánkodást.
- Aki megszületik, az meg is öregszik, amikor itt az idő, meghal… nem tudunk mit tenni, el kell fogadni!
- De én nem! Én nem akarok változni, se megnőni, se megöregedni, se meghalni! – tiltakozott tovább.
- Pedig te is fogsz, amúgy meg, folyamatosan, percről percre változol, mint mindannyian… te sem vagy elkülönült valami… olyan vagy, mint a többi ember! - próbálkozott, de a fiú minduntalan letorkolta.
- Nem! Én nem fogok, és kész! – kiabálta.
Nem bírt megmaradni egy helyben, fel–alá futkározás közben megbotlott az anyja cipőjében.
– És mi ez a picike cipő itt az ajtóm előtt?
- Az én cipőm, de hiszen látod…
- Ez nem lehet a tiéd, olyan pici! Te felnőtt vagy, neked kell nagyobb cipődnek lennie! Mutasd a lábad!
Odatette mellé az övét, és nem hitt a saját szemének, hogy mennyivel kisebb az anyja lába.
– Hozom a centit! Én ezt lemérem, az biztos! – kiáltotta.
Elrohant a szabócentiért, nagy komolyan lemérte a két láb közötti, számokkal kimutatható különbséget. Kinga csak mélán kuncogott az egészen.
– Ez nem lehet igaz! – döbbent le a végén – Ülj le, és tedd a talpad az enyémhez!
Leültek a szőnyegre és összemérték a talpukat.
- Nem tűnt fel, hogy a te cipőd egyre nagyobb? Az sem, hogy 44- es? – suttogta halkan kuncogva a nő, aki belement a játékba.
- Nem! Neeeeeeeeeeeeeeeem! Akkor a tiéd legyen 45 - ös!
- Ne viccelj, hogy néznék ki egy akkora csónakban? Ne nevettess már! – kacagott önfeledten.
- Hányas a lábad?
- 37 es… - vigyorgott még mindig a földön, szemben ülve a fiával.
- Mi? Mikor lett az enyém ennyivel nagyobb?
- Fokozatosan… az is fokozatosan…
- Hát… ez igaz… erre mostanában nem figyeltem, tényleg nem vettem észre! A fene egye meg! Nem akarok ekkora lenni… nem akarok nagyobb lábat, mint a tiéd, és nem akarok egy egész fejjel magasabb lenni tőled! Na, most pedig mérj le!
Odaállt az ajtófélfához, Kinga pedig bejelölte egy ceruzával, meddig ér, utána lemérték a szabócentivel, és döbbenten állapították meg, hogy 183 cm.
– Az nem lehet, biztosan rosszul jelölted be! Még egyszer! – állt oda.
Megismételték, de az eredmény ugyanannyi lett.
– Na, ez komolyan felháborító! Remélem, nem növök tovább! – Arra ne számíts… 21 éves korig nőhet az ember… apád is 190 volt…
- Apám… miért rá kell hasonlítanom mindenben?
– Azért van benned belőlem is…
- Mégis mindenki apámhoz hasonlít… a nagyi is őt látja bennem…
- Ki mást láthatna? Te lettél a fia…
- Biztosan miatta van!
– Na, jó legyen elég ebből! Ez van és kész! – jelezte Kinga, mert nem szeretett erről beszélni.
- Különben is, jó neked! – legyintett lemondóan.
- Ugyan, mi lehet jó, pláne abban, hogy öregszem? – tárta szét a karját.
- Na, látod! Te sem vagy elégedett! – mutatott rá a fiú.
- De igen! Elégedett vagyok magammal!
- Dehogy vagy! Látom, amikor öltözködsz… fel sem fogod, milyen jó neked! Sokszor irigyellek…
- Irigyelsz? Elárulnád, mi olyan jó nekem? – nevette őszintén.
- Nos, nézzük csak, például, örülhetsz, mert már nem kell suliba járnod, nem kell tanulnod, felnőtt vagy, sok mindent tudsz, tapasztaltál már az életről, magad ura vagy… pénzt keresel… azt veszel meg, amit akarsz…
- Hát ez nem egészen így van! – szólt közbe.
- Dehogynem! Egy gyereknek mindig azt kell megenni, amit a felnőttek mondanak, azt kell felvenni, amit ráadnak…
- Állj! És ne tovább! Ezt pont rám nem mondhatod, te mindig azt ettél, amit akartál, olyat nem is főztem, amit nem szeretsz, és mindig azt vettél fel, amit akartál! – bólintott.
- Ja, így is mondhatjuk, de most nem magamról beszélek, hanem csak úgy, általánosságban… - fejtegette.
- Miért érdekelnek téged mindig mások?
- Azért! Csak! Mert mások nem nőttek ekkorát, másoknak könnyebb az élete, lazán veszik az egészet, másokat senki sem kényszerít!
– Mire?
- Semmire! Egyik barátom például, olyan nadrágban jár, aminek a térdénél van az ülepe! Óh! Ha látnád, mennyire laza! – sóhajtotta epekedve.
- Laza? Amikor beszorul egy gatyába és lépni sem tud tőle? Láttam már olyat én is, szerintem, nem tud menni benne! Az neked laza? A fába szorult féreg szindróma…
- Igen, laza, ezzel is bizonyítja, őt nem érdeklik a tradíciók!
- Ez érdekes meglátás… - merengett az anya - Hm… de nem válaszoltál! Téged ki kényszerít, és mire?
- Hát… végül is… senki, semmire, de én például, utálok tanulni, és te mindig azt mondod, ezek amolyan társadalmi elvárások, meg hasonlók… Miért nem lehet valaki holt sötét, ha éppen az akar lenni?
- Tudod, én mindig úgy voltam vele, ha már muszáj valamit, akkor legalább élvezzem, ezért megszerettem az olyan dolgokat is az életben, amit önszántamból nem akartam volna… de elvárták tőlem, a jól neveltség nevében… Bár ettől függetlenül szeretek tanulni, mindig szerettem, az emberben ősi ösztönként ott lapul egy bizonyos egészséges tanulás vágy… - lelkesedett a nő.
- Akkor marha nagy stréber lehettél! Ezen már gondolkodtam egy párszor…
- Nem voltam az! Szerettük egymást a társaimmal, rengeteg barátom van a suliból, sőt még ma is tart némelyik, tudod, akikkel összejárunk! – fortyant fel az anya.
- Ja, mert biztosan rajtad lógtak egykor, tőled tanultak…
- Nem! Nem azért! – sértődött meg.
Felállt, és el akart menni, de a fiú nem engedte, elé ugrott az ajtóban.
– Tudom, hogy te olyan voltál, de én nem vagyok te! Én, én vagyok! Mindenben más! Fiú vagyok, a következő generációt képviselem… más a tanulási technikám és az egész életfelfogásom! Nem várhatod el, hogy úgy éljek, mint te!
– Persze… tudom, csak elmondtam, én hogyan álltam hozzá, aki akar, tanul belőle! Okos ember más kárán tanul…
- De én nem más kárán akarok tanulni, hanem a sajátomon! Igazi élményeket, tapasztalatokat akarok szerezni!
– Te tudod… - legyintett és ismét indulni kart, de a fiú nem engedte, megfogta a haját.
- Tudod, elnéztem azt a szép fényes barna hajadat, ami elég ritka, csillogó, lágy az esése, sima, tök jó a textúrája, alaposan ki van dolgozva, mondd, miért nem ezt örököltem, miért az apám dús, szőke haját?
- Ezt nem tudom, én meg mindig dús, szőke hajat szerettem volna! – révedezett, miközben a fia csodaszép haját bámulta.
- Na, látod? Akkor cseréljünk! Nem lehet cserélni?
- Jó is lenne! Megskalpollak, lecseréljük a hajas fejbőrünket.
- Hát ez jó! – nevettek együtt egy darabig.
– Ohó! Mi az a skalp?
- Nem mondod, hogy nem tudod! – csodálkozott az anya.
- Nem tudom… tényleg nem!
- Igaz, te nem indiános filmeken nőttél fel…
- Miért? Te abban láttad?
- Persze, ott is, de amúgy gyerekkoromban rengeteg indiános könyvet olvastam… nagyon szerettem! Azt hiszem mindet kiolvastam… De szép volt… benne éltem… - sóhajtotta.
- Indiános könyveket olvastál? Azt nem a fiúk szokták?
- Mit tudom én! Igazából ezek nem érdekeltek… Bár… mindig szerettem volna fiú lenni! Irigyeltem a fiúkat, sokat játszottam velük, mindig együtt másztunk fára, bicikliztünk, fürödtünk a halastóban, bunkert építettünk, bújócskáztunk a búzában… - idézte fel a lánykorát.
- Áh! Szóval szerettél volna fiú lenni? Ez hogy függ össze azzal, hogy mindeközben jó tanuló voltál?
- Hát… akkoriban nem elemeztem az életet, csak éltem boldogan! Gondtalan… felhőtlen… - tűnődött a régvolton.
- De jó volt neked! Én meg szerettem volna lány lenni!
- Miért? Örülj, hogy fiú vagy! Miért szeretne valaki éppen lány lenni? – csodálkozott.
- Miért szeretne valaki éppen fiú lenni?
- A fiúknak sokkal jobb! Sok mindenben… de a lányoknak… miért szerettél volna lány lenni? Mit hittél?
- Mert a lányok kedvesebbek, őket mindenki szereti!
- Azért erről tudnék mesélni! – nevette Kinga.
- Akkor mesélj, ráérek!
- Most nem, én nem érek rá!
- Még áruld el, mi az a skalp!
- Jól elkalandoztunk a skalptól! – nevette - A skalp ez a hajas fejbőr - mutatta a fiú fején - Az indiánok azzal bizonyították, hogy legyőzték az ellenséget, ha levágták a legyilkoltak hajas fejbőrét, de csak itt felül. Tudod, Petinek ilyen a frizurája!
- Milyen?
- Felül hosszú a haja, de alul körbe kopaszra borotválta… Ezt nevezik irokéz frizurának! Így hordták a hajukat az indián férfiak!
- Miért?
- Nem tudom… talán így könnyebb volt megszabadítani őket a skalpjuktól! A skalp egyfajta trófea volt számukra.
- Elképesztő! És egy valódi hullának a bűzlő, oszló, hajas fejbőrét akasztották ki trófeának?
- Vagy magukkal hordták! Egy idő után biztosan kiszáradt… – vigyorgott Kinga.
- Hihetetlen! Az indiánok ilyet tettek egymással?
- Nemcsak egymással! Mindenkivel, akit legyőztek!
- A szerény indiánok? Azt hittem, ők voltak azok a szegény szerencsétlenek, akiket ártatlanul leigáztak, elnyomtak, letaroltak, megsemmisítettek a gonosz fehérek!
- Persze… minden fajta nép megérte a pénzét! – kacagott Kinga a fiú reakcióin.
- Ha nem csak a könyvek írtak róla, akkor én már semmit sem mondok… megint bedőlt egy álomképem!
- Ez az igazság! – nevette az anya.
– Térjünk vissza inkább a cserére… képzeld el, milyen lenne, ha elcserélhetnénk a hajas fejbőrünket… Szerinted, ha mi levágnánk, és kicserélnénk, megmaradna?
- Mi? Ne beszélj butaságokat! Biztosan nem maradna meg! Fejbőr átültetés! Micsoda ötletek! – hüledezett.
- Hát… kár, hogy nem lehet megoldani!
- Tudod, mindenki annak örüljön, ami van! Nem kell idegen tollak után vágyakozni! – oktatta.
- Ja, persze, már megint kitört belőled a felnőtt! – legyintett a fiú.
- Ha meghallaná valamelyik kollégám, miről beszélgetek a fiammal, bizony Isten, lököttnek nézne…
- Miért? Már beszélgetni sem lehet?
- Dehogynem, csak ne ilyen csacskaságokra fecséreljük az értékes időt!
- Miért? Jobb, ha egész nap a gép előtt vered a billentyűket?
- Nem… na, engedj, hadd menjek!
- Várj, van egy ötletem! Láttam egy filmet a hajátültetésről, kis tűkkel kiemelték a hajhagymákat, és beültették a kopasz területre! Olyan volt, mint a hagymaduggatás!
- Hajhagymaduggatás? – kacagott Kinga.
- Igen! Szerinted, úgy megmarad a haj? – vigyorgott.
- Szerintem igen, különben nem tennének ilyet!
- Milyen lenne, ha így cserélnénk?
- Így? Ezt a kopasz férfiaknál használják! Hátul mindig sűrűbb a haj, onnan kivesznek belőle, és beültetik a fejtetőn lévő kopasz területre! Mellesleg, ha neked olyan sok, és sűrű, adhatnál pár hajhagymát nekem! Úgyis szeretem a melírozott hajat! – vigyorgott Kinga.
- Na, ne! Nekem jobb ötletem van… Sőt! Hoppá! – csapott a homlokára.
- Mondjad, ne kímélj! Mit találtál ki már megint? – nevette az anya, miközben fél lábbal kifelé igyekezett a szobából.
- Emlékszel arra a filmre, amiben a lány testet cserélt az anyjával?
- Igen, persze, emlékszem! Jó vicc volt! Nekem is tetszett!
- Na, de képzeld csak el, milyen lenne, ha ez velünk is megtörténhetne?
- Áh! Az csak egy film volt! – legyintett kacagva az anyja.
- Tekintsünk el tőle! Gondold el, ha tényleg megtörténhetne! Te bevállalnád?
- Nem! Én nem! Különben is, te fiú vagy!
- Az most lényegtelen! Én kipróbálhatnám, milyen nőnek lenni, te meg azt, milyen fiúnak! Gondolj bele! Tök jó lenne, mennél helyettem a suliba, és minden dolgozatomat ötösre megírnád!
- Álmodik a nyomor! Ébresztő! Biztos, hogy nem tudnám ötösre megírni, mikor tanultam én azt, amit most te? Erre nem gondolsz? Ne nevettess, mert már fáj a rekeszizmom! – fogta a hasát.
- Hú, de jó lenne! Amikor bukásra állnék, csak lazán testet cserélnénk, te bemennél, és megírnád helyettem a dolit! Persze, akkor előtte megtanulnád, úgyis gyorsan tanulsz, neked egyetemi végzettséged van, nem úgy tanulsz, mint én, azzal a kötött fogású fejemmel… - révedezett.
- Mindig szidod magad, mondtam már neked, jobb lenne, ha elfogadnál mindent úgy, ahogyan van… neked lenne jobb!
- Ez baromság! Szerintem a valódi életben senkinek sem sikerült, ez csak illúzió! – legyintett a fiú.
- Mármint az elfogadás?
- Ja…
- Nem tudom, szerintem igen…
- Nem! Én nem hiszem…
- De igen, sikerül, rajtad múlik minden! De ezt most hagyjuk! Tudod, mit? Nem is rossz ötlet! Szívesen kipróbálnám egyszer a cserét! Szeretném tudni, milyen férfinek lenni! Bemennék helyetted a suliba, igyekeznék jól tanulni, te pedig elmennél helyettem melózni! – merengett el.
- Igen? – csillant fel a fiú szeme - És mit kellene ott csinálnom?
- Egy párszor már meséltem! Voltál benn sokszor… Nekem elég változatos a munkám, mindig az adott helyzettől függ… emberekkel kell foglalkozni, beszélni velük, a problémáikról, meg hasonlók… tanácsokat adni az élet nagy kérdéseiben…
- Ez nem is nehéz! Ó! Hát az nem munka, amit te csinálsz, és még pénzt is kapsz érte? Ez nekem lazán menne, nem kellene ehhez főiskola, sem egyetem! – legyintett.
- Nana! Csak ne olyan hevesen! Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű tanácsot adni másoknak! Észrevenni a problémát kívülről valóban könnyebb, de a páciensnek megfelelő megoldást találni… hm… hát az nagyon kemény… sőt szinte lehetetlen, ezért szoktam hagyni, hogy ők maguk jöjjenek rá a megoldásra, mert ha belülről fakad, akkor jobban elfogadják… direkt nem lehet megmondani! – fejtegette.
- Az is egy megoldás… - merengett a fiú, majd hirtelen témát váltott - Olvastam egy vudu varázslatot, abban leírják, hogyan kell megoldani! – mondta, szinte csak magának.
- Mit?
- A testcserét!
- Na, ne röhögtess! Ez nem lehetséges, és kész! – nevette ki az anyja, és elindult a saját szobája felé.
- Ne menj el! Gyere vissza! Próbáljuk ki! Igazából nagyon szeretném kipróbálni!
- Hehe! Jót nevettem, de most már elég a viccből, mennem kell, mert van még egy csomó dolgom! Ezzel meg próbálkozz a barátnődnél!
- Neked mások mindig fontosabbak voltak, mint én! – felelte keserűen.
- Hogy mondhatsz ilyet? Lassan tizennyolc éves leszel, megértheted, hogy nemcsak tréfából áll a világ, ha meg akarunk élni valahogyan, dolgozni is kell valakinek!
- Pedig így van, mások fontosabbak, mint én! És kész! – duzzogott, és bezárta az ajtaját.
Kinga örült, hogy olyan könnyen megszabadult, és elvonult a dolgára.
A fiú azonban nem adta fel a furcsa ötletét, ha már eszébe jutott, elővette a vudu leírást, és komolyan előkészítette a szertartást. Gyertyát gyújtott, igéket mormolt, különböző füvekből főzetet készített, füstölt, közben kellékek halmazát állította szabályos hadrendbe.
Másfél óra múlva sejtelmes mosollyal az arcán beoldalgott az anyja szobájába. Egy tálcán két pohár gőzölgő teával megállt az asztala előtt. A nő alig akart ránézni, mert lázasan gépelt, miközben a magnószalagot hallgatta, és ki- be kapcsolgatta.
- Rendicsek! Igazad van! Butaságokat beszéltem! Fogadd el a béketeámat! – mutatott a poharakra, miután letette a tálcát az asztalra.
- Oké! Igyunk! – „Essünk túl rajta” – gondolta hozzá.
- Várj, ezt nem úgy kell! Mindennek megvan ám a fortélya! Nem csak egyszerűen felhörpintjük és kész! – nézett komoly szemekkel.
- Akkor hogyan? – kérdezte érdeklődve, mert már megszokta a fiú eszement hóbortjait.
- Szertartásosan! Egymást kell itatni… én itatlak téged, te meg engem, egyszerre! És amikor iszol, rám kell gondolnod!
- Micsoda?
- Csukd be a szemed, amikor iszol, és láss magad előtt!
- Na, ne marháskodj velem! Akkor nem iszom!
- Nem marháskodom! Ez komoly!
- Így kell békülni? Nem is vesztünk össze! Hagyjál már! – legyintett.
- Igen, ez a béketea ivás fortélya, igyál velem, légy szíves! Addig úgy sem hagylak! – kacsintott.
- Megígéred, hogy békén hagysz, ha ezt megteszem neked?
- Tuti! – tartotta fel a tenyerét.
- Akkor jól van, legyen hát!
- Előbb három kortyot becsukott szemmel azután hét korty nyitott szemmel farkasszemet nézve…
- Jó!
Felállt, az egyik pohár teát, a fiú szája elé tette, aki szintén így tett a másik pohárral. Amikor a szájuk előtt volt a pohár, becsukták a szemüket, és ittak belőle három kortyot. Azután nyitott szemmel hét kortyot, közben folyamatosan egymás szemébe néztek, a végén a saját poharukból megitták az egészet.
- Nagyon fura ízű volt ez a tea… - törölte le a száját Kinga.
- Igen, jól érezted, ez egy újfajta, én vettem a múltkor…
- Mi a neve?
- Ezt most meg nem mondom neked, a teaházban vettem, kimérten…
- Ja, akkor jól van! Na, menj légy szíves, hadd fejezzem be, amit elkezdtem!
- Jó! Megyek már! Szent a béke? – mutatta az ujján az egyezményes jelüket.
- Szent! – mutatta vissza az anyja, és leült a gép elé.
- Akkor jó munkát! Megyek! – vigyorgott furán a fiú.
- Te! Állj csak meg! Nekem nagyon gyanús vagy! Mi bajod, ma nem jön át a barátnőd?
- Barbara? Áh! – legyintett - Ma nem jön át…
- Hát, akkor te mész hozzá?
- Nem! Ö… igazából már sohasem jön… - komorodott el.
- Hogyhogy?
- Szakítottunk… - nyögte ki.
- Tessék? Miért nem mondtad el? Akarsz róla beszélni?
- Nem!
- Gyere, mondd el! – kérte.
- Nem! Nem akarok róla beszélni! Nem a melóhelyeden vagy! Én nem fekszem le a kínvallató ágyadra! – kiáltotta magából kikelten – Remélem, nem vetted fel magnóra!
- Ne beszélj badarságokat! Szerintem, nincs semmi baj, előfordul az ilyen, volt rá példa máskor is…
- Nem, nem, ez most más, inkább hagyjuk! – legyintett, és bezárta maga mögött az ajtót – Te ezt úgysem értheted! – morogta távozóban.
- Jó, jó… Vajon mi történhetett? – morfondírozott Kinga.
„Lehet, hogy igaza van szegénykémnek, mások fontosabbak, mint ő? Nem foglalkozom vele eleget? Pont az ő gondjain nem tudok segíteni, amikor másokén mindig segítek? Mikor siklott ki így minden? Tényleg nem figyelek rá eléggé? Persze ennek is Barbara az oka! Na, mindegy! – legyintett – Tényleg, mikor távolodtunk el így egymástól? Na, jó… Még megírom ezt a két esettanulmányt, és lefekszem, fáradt vagyok, majd holnap beszélek szegény kicsi Szabolccsal… Csak ne emlékeztetne annyira, az apjára! Ahogyan nő, egyre inkább olyan, mint ő… Vajon azért hasonlít anynira, mert neki hiányzik az apja, és olyan akart lenni, hogy pótolja, vagy nekem hiányzik, és én akartam, hogy kiköpött mára legyen? Egek! Milyen boldogok voltunk! Ha akkor nem ül be a barátja autójába, talán még most is élhetne! – merengett el a régvolt emlékeken – Jesszusom! – csapott a homlokára – De hiszen a fiam most van abban a korban, mint amikor megismertem az apját!”
Ölébe ejtette kezeit, hátradőlt a széken, és álmodozott egy darabig.
„… Nem mentem velük, mert már minden órás voltam a kisfiúval. Olaszországba indultak… Salamon erőltette annyira a kirándulást, Valter nem tudott neki ellenállni, otthagyott egyedül, engem pedig aznap éjjel elvitt a mentő. Hihetetlen, hogy pontosan akkor halt meg, amikor a fia született. Hajnali háromkor… Valter kirepült az autóból, azonnal szörnyethalt, kilehelte a lelkét, a fia meg felsírt…” – gondolta.
Annyira beleélte magát ebbe az emlékképbe, hogy nem tudta befejezni az írást, képtelen lett volna koncentrálni.
„Áh! Majd holnap, ilyen lelkiállapotban ezt nem lehet…”
Kikapcsolta a gépét, elment fürödni, gondterhelten lefeküdt az ablak alatt elhelyezkedő ágyába. Jó ideig csak forgolódott össze-vissza, fájdalmas emlékei könnyet csaltak a szemébe. Azon tépte magát, mi lett volna, ha a férje nem hal meg, ha a fia nem olyan, amilyen, vagy ha sikerült volna még egyszer férjhez mennie. Bár ezt pontosan Valter miatt nem tette meg, persze a fia miatt sem, ne kelljen az ártatlan kis félárvának egy mostohaapa rigolyáit elviselnie. Egész életében azon fáradozott, hogy egy személyben pótolja az apját is, ha kell, apja legyen az apja helyett.
„Talán mégis hiányzik neki a férfi ideál? Nincs előtte egy apa példa?” – merengett.
Jó darabig zsongott a feje, csendesen morgolódott magában, majd egy ideig a függöny nélküli tetőablakon át bevigyorgó telihold gyönyörű képét szemlélte, közben egyre jobban beleképzelte magát a fia helyzetébe. Igazi lélekérintés volt… érezte, amit ő, már-már a szemeivel látott… Aztán valamikor nagy nehezen elnyomta az álom…
Döbbent ébredés
A telefon csörgésére ébredt, fel akart tápászkodni, ahogyan mindig szokott, bár most sokkal fáradtabbnak érezte magát, mint általában. Félálomban, még csukott szemmel, a kis villany után kutatott, de hiába. Nem találta, egyébként is, minden olyan ismeretlennek tűnt. Kinyitotta a szemét, felült és a félhomályban a fia szobájának körvonalai rajzolódtak ki. Ekkor pillantotta meg a digitális órát a polcon, ami 5.30 - at mutatott.
„Mi történt? Látom a számokat? Szemüvegben aludtam? – kapott a szeméhez – De hisz nincs rajtam a szemüvegem! Ha ez a fiú szobája, tudom, hol van a kapcsoló!” - felkapcsolta a villanyt, akkor látta meg a kezeit.
- Te jó ég! Ez a fiam keze? – kiáltott fel rémülten.
Felugrott az ágyból, ijedten végignézett magán, meglepetten tapasztalta, nemcsak a keze a fiáé, hanem az egész teste. Végigtapogatta magát és megsemmisülten visszarogyott az ágyra. Pár percig teljesen megszűnt minden körülötte, majd értetlenül, kábultan próbálta összeszedni a gondolatait, megmagyarázni a történteket. Hirtelen felugrott, kirohant a fürdőszobába és megnézte magát az egész alakos tükörben.
- Jézusom! Mi történt velem? Álmodom? Ez egy rossz vicc? Mit tett velem ez a gyerek? – kiáltotta.
Tapogatta az arcát, a szemét, a haját…
– Ez csak álom… nyugi, mindjárt csörög az óra, és felébredek! Biztosan a tegnapi beszélgetés miatt álmodom… – visszament a szobába, de nem tudta, mitévő legyen.
Tétován lefeküdt, hátha alszik még egy kicsit, és amikor felébred, minden rendben lesz.
Tíz percig meditált, elmélkedett, majd ismét kinyitotta a szemét, nem nézett önmagára, bár látta, hogy a helyszín ugyanaz, felkelt, nyugodtan kiment a fürdőszobába, és ismét belenézett a tükörbe.
- Úristen! Mi történt? Megőrültem? – kiáltotta rémületében.
Döbbenten bámulta a tükröt, meresztette a szemét, majd felrohant a saját szobájába, felkapcsolta a villanyt, az ágyában megpillantotta saját magát békésen aludni.
- Fiam, fiam, Szabi! Ébredj! Mit tettél? – rázta a saját testét, remélve, hogy a fia nyugszik benne.
- Jaj, ne! Mi történt már megint? Kapcsold le a villanyt! – szorította be a szemeit álmosan – Még nem csörgött az óra, nem kell mennem… hagyjál aludni – nyögte.
- Ébredj fel! Ébredj! – rázta tovább.
- Mi van már? Mondtam, hogy hagyjál!
- Nézz rám! – fogta meg a fejét.
- Minek? Mi van veled, berekedtél? Mi ez a hang? – mormogta tovább csukott szemmel.
- De jó is lenne! Sokkal rosszabb! Kelj fel! Nézz ide! Nézz ide, de nagyon gyorsan!
Szabolcs álmosan kinyitotta a fél szemét, az anyjára nézett, majd ijedten magára rántotta a takarót.
- Mi az állat… mi a fene…
Döbbenten meredt a saját testére, amiben állítólag az anyja beszélt hozzá.
- Ezt te művelted! Most mi legyen?
- Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! – bújt elő óvatosan a takaró alól – Mi az, megvakultam… nem látlak tisztán…
- Vedd fel a szemüvegem… ott van az éjjeli szekrényen!
- Atya ég! Mi történt? Te vagy az én testemben? Akkor én… - a szemüveget felvéve óvatosan benézett a takaró alá – Szent Habakkuk! Ez lennék én? Mit csináltál velem? - tapogatta a kezeit, egészen közel emelve a csuklóját a szeméhez.
- Még kérdezed? Én mit csináltam? Te mit csináltál? Azonnal csináld vissza! Ma minden áron be kell mennem, dolgozni! Egy nagyon sürgős esetem van, aki számít rám, már tegnap lebeszéltem, ha törik, ha szakad, ma bejöhet, és segítek! Erre tessék! – kiáltotta idegesen.
- Na, igen, könnyű ezt mondani… ez nem olyan egyszerű… hány óra van? – dünnyögte hitetlenkedve.
- Mindjárt 6…
- Akkor rohanjál a suliba! Az ofő megmondta, ha még egyszer elkések, igazgatóit ad, és ki fog rúgatni! Siess! A 6.10 – est még eléred! Metróval menj, úgy gyorsabb, ma a 110 –es teremben kezdünk! Két dolgozat is lesz! Matek, a két ismeretlenes egyenletekből, és magyar, Petőfiből! Már az érettségi tételeket dolgozzuk ki…
- Mit nem mondasz? Csak nem képzeled, hogy így elmegyek suliba! Én? Inkább beteget jelentek! – mutatott magára.
– Azt nem lehet… Ma muszáj bemennem! A tanárok már kiakadtak tőlem, többet nem lóghatok!
– Akkor menj! Ébresztő!
– Így? – mutatott magára.
– Igazad van, úgy nem mehetsz oda…
- Csak neked kell helyettem bemenni! – kuncogott a fiú.
– Pedig ma mindenképpen muszáj bemennem nekem is… de így nem jelenhetek meg, senki sem hinné el, hogy én vagyok én… pedig te sem mehetsz helyettem, mindenképpen nekem kell ott lennem… - morfondírozott gondterhelten.
– Ha már így alakult, próbáljuk ki a cserét!
- Te ilyen egyszerűen beletörődtél?
- Miért ne? Tök jó hecc! Ha én ezt elmesélem a barátaimnak!
- Nem tudod visszacsinálni?
- Nem, most biztosan nem tudom, de majd este megnézem, van-e valami ellenvarázslat… azt hiszem, egyébként 24 óráig lesz így, az volt odaírva, de próbáljuk már ki, ha így alakult… Na, ne légy morci… bemegyek helyetted és megígérem, ha nem tudok valamit, inkább hallgatok, nem rontom el a renoméd… kérlek!
- Nekem ez nem tetszik, és ha még egyszer megpróbálod, nem állok jót magamért! Ne nevess! Nem vicces!
- De igen, vicces, nő vagyok! Te jó ég! És szép sima, barna hajam van! – simította meg a haját - Mi bajod? Miért nem indulsz? – kérdezte az anyjától.
- Még nem fürödtem, nem ettem… egyébként miért vagy ruhában? – kérdezte csodálkozva.
- Éjjel megfürödtem és felöltöztem, hogy reggel ne kelljen! A szendvicsem a hűtőben van, a táskába bepakoltam, a pénz az asztalon! Aztán jól viseld magad! Nehogy nekem rossz jegyet hozz! – vihogott.
- Ne marháskodj! – kiáltott Kinga.
- Menj már, mert elkések! – röhögte a fiú.
– Hát… ha nincs más választásom… - gondolkodott Kinga.
A kötelességtudat erősebb volt benne, mint a döbbenet a történtek miatt.
- Jól áll neked ez a test! És baromi jó a hangod! Olyan kamasz fiús! – röhögött a fiú.
- Én, most azonnal agyonváglak, te kis mocsok! – vágta hozzá a párnát.
A fiú harsányan kacagott, annyira jó viccnek találta.
– Szóval csere, baromi jó! Állatira tetszik! Zsír és király! Hú!
- Most ne komolytalankodj, hanem szedd össze minden felnőtt tudásod! Menj be a melóhelyemre, 10 órakor jön hozzám… pardon, hozzád egy bizonyos Marika, iszonyúan kikészült a férje miatt, aki 23 éve folyton megcsalja, és mégis folyton csak szidja, mégsem tudja elhagyni! Tegnap is valami oltári nagy hepaj volt otthon, azért kért mára időpontot. Fektesd le az ágyra, hagyd, hogy mindent elmondjon, ne sok tanácsot adj, engedd, hogy magától jöjjön rá a megoldásra!
- Ez nagyon állat! Oké!
- Még valami… Eszedbe ne jusson bármit tenni a testemmel! Ne feledd, diétázom, a hagymától fáj a gyomrom! Nem eszem zsírt, cukrot, húst és tejtermékeket!
- Mi? Nem ihatok tejet? Na, mindegy, egy napig mindent ki lehet bírni! – bólintott – De hiszen én vagyok benned, és én ihatok tejet! A gondolat számít, nem a test!
– Ne idegesíts!
– Oké! Rendben, nem iszom tejet! Megígérem… Neked mindig fáj a fejed?
- Nem, de reggel igen, ja, magas a vérnyomásom, ne feledd el bevenni a gyógyszert, ott van a konyhaszekrényen! És vidd magaddal a kis szelencét, ha a gyomrom fájna, vedd be azt a zöld pirulát!
- Micsoda? Gyógyszert? Én?
- Igen! Most te! Te akartad, hogy így legyen, vagy nem? Úristen! Miket beszélek? Mint akinek elment az esze! Ha ezt nekem mondanák, nem hinném el! – állt meg egy percre - Ja, és busszal menj be, ne merészelj autóba ülni, te még nem tudsz vezetni, nincs jogosítványod!
- Jogsim nincs, az igaz, de vezetni tudok! Szerinted, számít a papír? Áh! – legyintett – Nem azért tud vezetni az ember!
- Számít, igenis számít a papír! – visította – Ne merészelj beülni az autómba!
- Jól van, ne idegesítsd magad! Menj már a suliba! Most mit kell annyit noszogatni?
- Te! Még én vagyok a te anyád! – fenyegette meg az ujjaival.
- Hihi! Nem úgy nézel ki! Most én vagyok a te anyád, és azt mondom, azonnal menj a suliba! Jé! A hangom is a tiéd! – fogta meg a torkát.