VÁLOGATOTT VERSEK

Jókai Mór

Minden jog fenntartva!

2011

Smashwords Edition!

I. Szózatok

Liszt Ferenczhez.

Motto: „Hirhedett zenésze a világnak!”

„Et tu mi fili Brute!” Még te is
Ellenünk fordulsz, oh nagy zenész?
Ág is huzza a szegényt, felőlünk
Nem beszél hir, külföld ránk se néz.
Csupán ősi nyelvünk lelke él még
S vérünk lángja, a magyar zene:
Az a dal, mit hogyha hall a honfi,
Könybe lábbad mind a két szeme.
Az a dal, mely szivből jött és szivbe
Visszatér; mely együtt sir velünk,
Mely beszél, mit el nem mondhat a száj,
Mit belül csak némán érezünk;
Az a dal, mit egykor istenitél
S lelkesülni tudtál zengzetén
És a mit most, mint avult játékszert,
Te vén gyermek! könnyen összetépsz.

Azt beszéled, – s szavad messzehangzó:
Hogy e méla dallam nem mienk;
Hogy az nem a magyar ősi búja
És jó kedve, a mi benne zeng.
Csak egy vándor, züllött népcsaládnak
Hangja az, mely jött hazátlanul:
Énekelni édes szülőföldről
A magyar nemzet ettől tanult,
Délczegségét lopta koldusoktól,
Hő tüzét bohócz szeszély adá.
Csak az üres csengő-pengő hang volt,
Mi a sziveket elragadá.
Nincs magyar dal! mert az a czigányé,
Az álmodta, az találta ki;
Csak azután, hogy a dallam meg volt,
Firkált hozzá verset valaki.

Oh világnak hirhedett zenésze,
Mint tudod te, hogy miről beszélsz?
Mit tudod te, hogy e keserédes
„Ki-ne-mondd-mi” tán több, mint szeszély?
Mit tudod te, mi a honfi bánat,
A ki senkihez sem tartozol?
Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv,
A midőn a dal utója szól?
Mit tudod te, hogy mi a magyar dal?
Ki „jövő zenéjét” alkotod.
A magyar dal a „multak zenéje”
Hogy miért az? meg sem hallhatod.
Mit tudod te, mi egy nemzet kincse,
Hogy mik annak ősi szentei?
Te, ki anyád édes drága nyelvén
Egy igét ki nem tudsz ejteni!

Jártál-e már ott a délibábos
Pusztán, a hol a népdal terem?
Dal és dallam együtt. Tud-e erről
Valamit a fényes úr-terem?
Hallgatád-e a mezők danáit,
Mikből az őshang bűbája szól?
Meddig laktál köztük, hogy kiismerd
Azt a tért, miről világra szólj?
Kerested-e, annyi jó elődöd
Maga után mi szépet hagyott?
Hallottad-e hirét Lavotának?
Ki több volt, mint te; bár nem nagyobb.
Nem tevéd; mit rólunk írtál, nem más
Mint gondatlan szerzett rágalom;
Olyan, minőt szoktak irni többen:
„Népismertetés a pamlagon.”

Nem gyűlölünk: azt megválogatjuk.
Multakra nem emlékeztetünk.
Nem vitázunk; hiszen hallgatásunk
Olyan régen jól illik nekünk.
A szegény czigányra sem haragszunk,
Kinek ilyen szépen odaadsz.
Elhúzatjuk vele „az én nótám,”
Sőt még össze is csókoljuk azt.
A magyar dal azért marad annak;
(Ez az egy ki senkitől se fél)
Mi sem esünk nagyon búnak érte,
A czigány sem lesz nagyon kevély,
De fáj mégis, hogy kit dicső költőnk
Első honfivá tett szép dalán
Most kimondja, hogy még azt se tudta
Rólunk: voltaképen kik valánk?

(1859)

A tudománynak nincs háza!

Jelige: „Az eszterágnak is van fészke.”

Párduczos apák! és minden párducz nélkül
Megszületett fiak, tekintsetek széllyel.
A kik itt laktok a boldog Kanahánban,
Mely, mint mondják, egykor folyott mézzel, téjjel.
- Bizony mézzel, téjjel!

Be sok ékes város, be sok csinos helység
Emelkedett e szép darab földön szerte.
A hány palota van, ha azt megolvasnák:
Fölmenne a száma talán százezerre:
- Bizony százezerre.

Várat is épiténk, a mennyi csak kellett.
Igen sok nem jó már, csupán kisértetnek.
A mi pedig megvan, roszul kamatozik,
Mert haszonbért tőle nem igen fizetnek -
- Bizony nem fizetnek.

Épiténk odakinn, jó Pest város végén,
Nagyszerű palotát, szép tágas termekkel;
Katonát növelő iskolának valót,
Mintha azt a magyar nem tudná, hogyan kell?
- Bizony tudja, hogy kell!

Városnak, megyének van mindenütt háza,
Nem jó, ha a törvény az ég alatt lenne,
Megáznék, megfáznék, ellopnák, vagy épen
Hozzátennének – és kár történnék benne.
- Bizony nem jó lenne.

Mulatságra való házunk is van már sok.
Szinházak, táncztermek, lovarkör, sercsarnok,
Külön épületet kaptak a lovak is.
(Elismerjük róluk, hogy ők nemes barmok)
- Bizony nemes barmok.

Vannak házaik a gonosztevőknek is:
Házgyujtogatónak, gyilkosnak, tolvajnak.
Bár azoknak bokros érdemű lakói
Nem igen örülnek azon, hogy ott vannak,
- Bizony nem ők annak!

Sőt már a bolondok számára is épül
Az országos nagy ház, (el se férnek ebben;
Még mikor csordultig tele lesz bolonddal,
Akkor is odakinn lesznek sokkal többen,
- Bizony sokkal többen).

Boldog, boldogtalan maga ura immár.
Mars, Mercur és Bacchus fel van palotázva,
Bűnösnek, bolondnak van díszes hajléka.
Csak a tudománynak nincsen nálunk háza
- Bizony nincs még háza.

Pedig ez a fegyver! pedig ez a törvény,
Ez nevel jó embert és igaz honpolgárt,
Ez alapja minden nemzet életének
És mégis mindeddig senki sem gondolt rá -
- Bizony nem gondolt rá.

Hogy még sincs otthona, a hová gondterhes
Homlokát lehajtsa, mind e mai napig.
Mások udvarán él, mint valami jött-ment:
Keserű, keserves zsellérségben lakik.
- Bizony csak ugy lakik.

No de majd máskép lesz! Hozzá fogunk végre
S a mit elmulasztánk, azt most helyre ütjük;
Áldozatfillérek milliókká nőnek:
S tudományunk úri házát felépitjük,
- Bizony felépitjük.

(1859)

Magyar divat.

Ismét, ismét viseljük hát
Azt a mentét, azt a ruhát,
A mit hordtak őseink;
Régi dolmány, régi kalpag
S kik a honért éltek haltak,
Feltámadnak hát megint.
Látásodra bár a léha
Itt ott kaczajra fakad…
Hadd kaczagjon, majd elhagyja:
Magyar, ne szégyeld magad!

Ne szégyeld a viseletet,
Miben apád ellehetett
S boldog öregséget ért.
Ki tudja e boldog korbul,
Mikor a ruha megfordul
A jobb év is visszatér?
Fintoritsa félre arczát,
A ki jobb jövőt tagad.
Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.
Magyar, ne szégyeld magad.

Kinek lábán sarkantyú peng
Arról tudod, hogy az nem czenk,
A bámész nevesse bár.
Az órgyilkos és a gyáva
Nem ver pengőt a sarkába;
- Az elfut, vagy lesbe áll.
Szembenézesz, valót mondasz,
Hogyha szived kifakad.
Ez a te régi jellemed:
Magyar, ne szégyeld magad.

Aranycsipkés főkötőben,
Olyan bűbájos a nőnem,
Miként tündér-asszonyok.
Szűzpárta, nem csak viselve,
Hanem meg is érdemelve,
A homlokon úgy ragyog.
Tüneményes idők járnak!
Férfi szive úgy dagad.
Kétszerte szebb minden asszony:
Magyar, ne szégyeld magad!

Hadd gyászolja Európa
Zsákruhába’, gyászzubbonyba’
Vesztett reménységeit.
Ha mi nekünk szép az élet
Azért minket ki itélhet?
Jó az Isten, megsegít!
Önbecsülés, hazafiság
Legyen hát, ha kell „divat”,
Akár mit mond rá a világ,
… Magyar, ne szégyeld magad!

(1859)

A Petőfi-keresők.

Elhallgata régen a lanton a húr;
Megfogta a rozsda a kardot;
Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél;
Sziv elfeledé, elhordta a szél:
Álom vala az csak, reggelig tartott.
Fű tudja: miért zöldebb a mezőn
Egy folton, a melyre a vér hullt?
A hagyomány tudakozza Homérrul
Azt, hol született, s ahol elholt.
Oh halva bizonynyal a dalnok.

Itt látta az egyik a földre leesni;
Ott szólt vele más a csatában;
Sirjához az útfelen búcsura járnak;
Másutt még visszakerültire várnak:
Itt él, ott holt hire támad.
Meg-megjelen! s nyomtalan úgy elenyész;
Népajk szövi róla regéit;
Itt vérnyoma; – lábnyoma ott! Halld,
Ő volt, ki e dalt zengé itt?
Oh halva bizonynyal a dalnok.

Élhetne-e hangtalan igy? Lehetett-e
Jajtalan végig élni a multat?
Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet
Még boldogabb években se tanulta?
Ki bátran előljárt, rémtelenül,
Az bujt-e sötétbe a rémek elül?
S arczot, alakot, ha cserélt is,
Egy dal bizonyítna felőle,
Az szólna világra, hogy él-e?
Oh halva bizonynyal a dalnok.

Csírát ver a földbül az eltemetett mag;
A régi szabadság ága fakad;
Minden, mi halott, föltámad ez évben:
Csak tégedet hágy-e az uj kor a mélyben,
Csak te maradsz-e halva magad?
Oh élve ha volnál, büszke dalodtól
Lángra lobogna a két haza most.
Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez.
Hű keresőd sirodra tapos.
Oh halva bizonynyal a dalnok!

(1861)

A nemzet gazdasszonyaihoz.

Keserű pohár az élet,
Csordultig ürömmel tele;
Férfi könynél mi keserűbb?
Mitől e pohár megtele.
Mikor az erősebb félnek
Hajtja fejét alá a gond;
Lát roskadni, szertehullni
Közügyet és ősi vagyont;
Mikor mindennap a való
A reménynek szárnyát szegi: -
Ezt a keserü poharat
Édesítsétek meg neki
 Nemzetem gazdasszonyai.

És míg az erősek lelke
Csak bút, gondot lel a földön,
A szebb felet kitünteti
Könnyelmü szív, divat öltöny.
Nem szebbek ők ily pompával,
Ragyogásuk a mi gyászunk,
Mulatságuk magunk tora!
És fölöttünk ég a házunk!
Ah, nekünk e könnyelmün szép,
De hiú ragyogás elől
Üdvet adó jó példával
Ti menjetek mostan elől
 Nemzetem gazdasszonyai.

S a kit már a sorsa megtört,
Kit a végzet földre tiport,
Ki nem ismer más menhelyet
Csak az eget, s az úti port,
A nyomornak annyiféle
Változatos alakjait,
Kit a végzet büntetlenül
Kövekkel, átokkal hajít,
A kire már életében
Rá boríták a szemfedőt:
Gyöngéd kézzel járuljatok
Fölemelni a szenvedőt,
 Nemzetem gazdasszonyai.

És a kik még nem tudják azt,
Mi a bánat? ifju lelkek,
Kik bennetek példaadó
Anyai kebelre leltek;
Ah, a hon egész jövendő
Sorsa most ti nálatok van.
Kincs a gyermek ifju szive!
Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
Gyermekiteknek a hazát
 Nemzetem gazdasszonyai.

(1865)

II. Hazafias költemények

A magyar nyelv ismét itthon.

Hozott az ég! keblünkbe zárt
Rég várt vendég, magyar nyelv!
Lelkünk lelke, szivünk vére,
Velünk maradj, ne tűnj el.
Ülj a székbe, mely megillet,
Tedd fel babér-koronád,
Erősödjék meg hatalmad
Hosszú századokon át,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:

„Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám.”

Szálld meg költő s tudós lelkét,
Hogy irjanak magyarán.
Tisztaságban, helyességben
Tündökölve egyaránt.
Idegen szót, eszmejárást,
Ne hagyj többé mondani.
Van mi nekünk annál jobb, szebb,
Csak ki kell választani.
Hogy e honban ne mondhassa
Költő, tudós ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.”

Szállj az úri teremekbe:
Hol eddig más volt divat.
Tudjon veled elmulatni
Nagyságos lányod, fiad.
Casinóban, versenytéren,
Páholyban, vigalmakon,
Minden nagy úr tudjon szólni
A hazai hangokon.
Hogy e honban ne mondhassa
Gróf és grófné ezután:
„Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.”

Szállj a jó táblabiróra,
A ki azzal kérkedik,
Hogy más nyelven, mint magyarul
Nem is hallott még eddig.
S mondd meg néki, hogy nem elég
Téged viselni szájban,
Hanem olvasgatni is kell
Könyvekben és ujságban,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
„Beszéltem a magyar nyelvet,
De b’z én nem olvasgatám.”

(1859)

Oh nem mindegy a halál.

Azt mondják, hogy minden embert
Egyenlővé tesz a halál…
Ne higyjétek, ez nem igaz!
Élt ez évben két férfiu;
Nem rég haltak, nevük tudva.
Az egyik a napfényes kegy
Melegében élt ragyogva,
A másik az elfeledés
Önkereste homályában, -
Annak tárva nyitva állott
Minden ajtó, minden lépcső,
Mely magasra felvezet.
Ennek zárva minden ajtó.
Nyitva egy csupán, a mely le
A sírbolt-lépcsőre nyílik.
Az, a napfényes magasban
Szennyet halmozott nevére:
Megcsalá, urát, hazáját,
S mert bűnös volt, – meghala.
Ez sötét, rideg magányán
Csak hona dicsőségéről
Álmodott, tett, gondola;
Áldozott, imádkozék,
S meghalt, mert dicső vala.

Mindkettőért egy halál jött,
Ugyanazon véres angyal,
A ki fegyverének élén
Önkezét is megsebezte.
És az egyik im lehullt
Olyan mélyen, mintha tenger
Volna rajta az az átok
És gyalázat, mely kiséri,
S ő e tenger fenekén
Napra nem vágyó sötét kő
Vizbefojtottnak nyakán.

És a másik el kiszálla
Oly magasra, mint az ég;
Honnan őtet minden ország,
Minden század látni fogja,
Mintha volna égő csillag,
A mely népeket vezet!

Oh nem mindegy a halál!

(1860)

Széchenyi halálán.

Pusztább az ég egy fényes csillagával!
A nap egy hő sugárral hidegebb;
Egy árnynyal gazdagabb borult jövendőnk,
Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.

A szív, mely egy egész hazával érzett,
Ha megszakadni birt, óh ne csodáld,
Nagy terhe volt, nagyon sokat viselt az,
S megtört, midőn nem birta azt tovább.

A kéz, mely alkotott sok drága kincset,
Mik késő századokra mennek át,
Az rombolá le íme nemzetének
Legféltőbb, drága kincsét, – önmagát.

Vagy nem tudá azt türni forró lelke,
Hogy olyan messze van tőlünk az ég?
A legnagyobb királyhoz ment követnek;
Az Isten trónjához kivánkozék.

Jó néki ott! Nálunk emléke légyen,
A föld takarja drága hamvait,
Nevét utókor tartogassa! Semmi
E nagy szellemből nincs elmúlva itt!

Emlékitől minden szív nemesebb lesz,
Hamvától a hon földe boldogabb,
És szellemétől, mely az égbe megtért,
Az ég hozzánk talán irgalmasabb!

(1860)

Az 1848-iki kokárda.

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes – nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. -
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
- Emlék s igéret képe – állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít:
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Ne csüggedj.

Szegény magyar, ha azt vártad,
Hogy a sok jó barátod
Majd kisegít a hinárból:
Ugyan szép hasznát látod!

Egyiknek nincs apró pénze,
Majd akkor jőjj, ha váltat,
Ha addig élsz, jelentsd magad,
Ha a krizist kiálltad.

A másiknak magának is
Annyi mostan a dolga,
Eszébe sincs csárdást járni,
Elég neki – a polka.

A harmadik még uj gazda,
Most veti a kölesit.
Mindössze is annyit tehet:
Nálad jégkármentesit.

Negyedik mond: avult, ócska
Jogod mit is keresed?
Mindegy már az írott malaszt,
Akár több, vagy kevesebb.

Az ötödik jó barátod,
Ki hozzád legközelébb,
Azt igéri, hogy feltámaszt;
Hanem, hogy halj meg elébb. -

De te azért ne hagyd magad,
Akárki hogy fenyeget.
Nem esik ki olyan könnyen
Még a világ feneke.

Maradt még ki segít rajtad,
Ki soha meg nem tagad:
Két igazi hű pártfogód –
…A jó Isten – s jó magad.

Az országos összeveszés.

Hát csakugyan elátkozott
Nép vagyunk, az már igaz!
Két felűl az ellenségünk
Annyi, mint az útféli gaz,
 De az mind nem elég nekünk:
Egymás között is kell vetekednünk.

Hogyha minden magyar ember,
Kicsiny és nagy, egy hős lenne,
Hős is, bölcs is, egyként jeles,
Mind erőre, mind szellemre,
 S egyesülne minden magyar,
Még is csoda lenne a diadal.

Ha volna min osztozkodnunk,
Prédálnók ellenség kincsét,
Vagy ha volna res nullius
A mi mostan közös inség,
 S ember ember ellen kelne
Harczra e miatt: – volna értelme.

De a kinek a háza ég,
Hajója zátonyon akadt,
Mért tépi a közös bajjal
Együtt küzködő társakat?
 Segítségét kitől várja,
Ha saját felét maga rongálja?

A tegnapi jó barátok
Ma ellenként találkoznak,
Kik tegnap egymást becsülték,
Ma egymásra rágalmaznak,
 Jár a szitok, költött gyanú,
Álhír, undok gúnydal, hamis tanú.

A becsületes jó népet,
Mely igazságért sovárog,
Forrás helyett a csap alá
Viszik a lélekkufárok:
 Ráuszítják önfelére,
S a kocsmában foly a magyar vére!

S mintha égből hullna a pénz,
Úgy pazalják; nincs szük idő!
Mi vagyunk most a bankárok,
Fizethet a párttéritő.
 S hiusága az apáknak
Koldúsbot lesz majd az unokáknak!

Dicső nemzet! Kiről közmondás volt,
Hogy a magyar vigad mindig sírva,
Ez a te mostani mulatásod
Nem könnybe, de vegyül szégyenpírba,
 Sírva kiált hozzád a dal:
„Békülj ki legelébb önmagaddal!”

Csokonai.

– Okt. 11. -

Félszázad siet el sirodon, hantját letiporva,
S emlékedre közöny fátylát boritá, feledést szőtt.
Szobrod leple lelebben, az emlék fátyla aláhull.
Félszázad feledett – a dicső hír emlit örökké!

A nagyszájú hazafiak.

Hagymát dörzsölsz a szemedhez
 Ugy siratod a népet,
Vaczkort harapsz, hogy savanyu
 Legyen tőle a képed.
Nagyot iszol, „csak bor legyék”, lelkednek ez a malaszt, -
Akkor aztán „jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!”

„Nagy az adó!” hát ugyan te
 Mit fizetsz Demosthenes?
Soha egy árva batkát sem
 Még eddig! No most nevess!
Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,
S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor paraszt.

„Harczra fel!” S a hol te szolgálsz,
 Melyik az az ezred?
Az Untauglik ezred! Te csak
 A kuczkód védelmezed.
S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,
Hadd menjen a mészárszékremaga a jámbor paraszt.

„Kezdjük ujra!” Nem félted te
 A hazádat a tűztől,
Csak pofád ragyogjon tőle,
 Közé dobod az üszköt.
- De ha baj lesz, te magad majd szokás szerint kiszaladsz,
S megadja a tréfa árát itthon a jámbor paraszt.

(1878)

III. Politikai költemények

Mit hozott a Mikulás.

No gyerekek! a ki szépen
Tudja viselni magát,
Annak majd a jó Mikulás
Mindenféle szépet ád;
Tedd ki fiam az ablakba
Lefekvéskor a csizmád:
Mennyi mindent találsz benne
Mire fölkelsz, majd megládd!
Jó ember a Mikulás.

Ezüstbárány, czifra Jankó!
Piros alma, aranyos!
Czukorangyal, mézes kalács!
Porczelánbáb, kalapos!
Aszalt szilva-ördögöcskék!
Hát még a szép tarka ló!
Síp van belé dugva hátul,
Ez meg sipolni való!
Elhozza a Mikulás.

Kinek mire fáj a szive
Azzal prezenteli meg.
Az ablakba kitett csizma
Bizonyosan teli megy.
A sok drága holmi között
A krámpusz is ott leszen,
Csak hogy ennek a formája
Különbözik rendesen.
Ezt tudja a Mikulás.

Spanyol csizmákba mórokat
Helyez krámpuszok gyanánt,
Inváziók krámpuszával
Deríti fel Grand Bretagnet,
Orosz saru nyakig telik
Felszabadult paraszttal.
A nagy porta papucsában
Holmi kravállt tapasztal.
Jó ember a Mikulás.

Gazdaember csizmájába
Egy kis ekzekúcziót,
Az ázsió romlásáért
Hoz emanczipácziót
Jogtudományt tanulóknak,
Egynehány új kötetet;
Európának örök békét
Mely Zürichben köttetett.
Jó ember a Mikulás.

S hogy az általános öröm,
Melytől minden újjongat,
Hadd részesítsen minket is
Szegény ujságirókat:
Mikor a sok ajándékot
A csizmákból kiszedik:
Nekünk is van mézes kalács:
§ 4-ik.
Jó ember a Mikulás.

(1859)

Legyen úgy, mint régen volt!

 „Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
Tele légyen a magyarnak
Tele légyen a magyarnak
Mind itczéje, mind pinczéje, mind a bolt.”

Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
 Hogy ne legyen a magyarnak
 Hogy ne legyen a magyarnak
Sem dolmányán, sem jó hirén semmi folt.

Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
 Hogy ne ártson a magyarnak
 Hogy ne ártson a magyarnak
Sem a Duna, sem a Tisza, sem az Olt.

Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
 Hogy halljanak a magyarrúl
 Hogy halljanak a magyarrúl
Dicsőséges tetteket is, nemcsak szót.

Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
 Hogy ki szereti a magyart,
 Hogy ki szereti a magyart,
Még akkor is soká éljen ha megholt.

Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
 A magyar név dicsősége,
 A magyar név dicsősége
Égjen, mint nap, ne változzék, mint a hold.

Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
 Hogy becsülje meg a magyart,
 Hogy becsülje meg a magyart
Mind a német, mind az oláh, mind a tót.

Legyen úgy, mint régen volt!
Legyen úgy, mint régen volt:
 Adjon Isten a magyarnak,
 Adjon Isten a magyarnak,
Két kezével, boldog égbül, miden jót.

(1860)

Jóslat.

Ezernyolcszázötvenegy:
Minden jó ügy hátramegy.
Ezernyolcszázötvenkettő:
A jobb idő még el nem jő.
Ezernyolcszázötvenhárom:
Még sulyosabb lesz a járom.
Ezernyolcszázötvennégy:
Tűrni tanul minden nép.
Ezernyolcszázötvenöt:
Ohajtásunk be nem tölt.
Ezernyolcszázötvenhat:
A mi halad, nem marad.
Ezernyolcszázötvenhét:
Negyvennyolczczal ellentét.
Ezernyolcszázötvennyolcz:
Ingadoz’ sok magas polcz.
Ezernyolcszázötvenkilencz:
Lehull helyéről sok kegyencz.
Ezernyolcszázhatvan:
A mit vártunk, itt van

Nagy a hideg.

Nagy a hideg mindenfelé;
Panaszkodnak az emberek;
Régen értünk, – negyvennyolczban
Ilyen hosszú kemény telet. -
No, hanem azután a nyár
Volt annyival is melegebb.

Egynémelyik diplomata
Még a kályhánál is fázik.
Szövetsége hüléséről
Panaszkodik egyik-másik;
Harmadik, hogy melegedjék,
Tüzet gyujtogat és lázit.

Zajlik folyam és emberszív,
Jég és kormányzat elakad;
Jégcsap fagy a bajuszokra
S a szájakra – aranylakat;
A bizalom zöld bimbója
Elfagy, alighogy kifakadt.

A hévmérő kényesője
A zéruson mind alább száll;
Még alább a börze-papir:
Zérust mutat – üres tárczát;
Bankár urak üzérlete
Reszket széltől, mint a nádszál.

Muszka szél fúj s hozzá angol
Köd lepi el az utczákat:
Nem hogy jövendő „holnapot”,
De mai napot se látok;
No most könnyü jégre vinni
Napol’jonnak a világot.

Alig várjuk már a tavaszt:
Nem fagyott-e ki a vetés?
Akkor nem lesz olyan hideg,
Akkor nem lesz olyan setét. -
Vigasztalja meg jó nyárral
Isten a magyar nemzetét!

Kriminális vallatás.

(Varsói jelenet.)

Ki vagy, mi vagy? megállj! felelj:
Minek neked ez a sastoll?
Kalap mellé, jelnek, ugy-e?
„Dehogy sastoll, dehogy sastoll,
Dehogy sastoll édes uram.
Ludtoll biz ez: irok vele
Novellákat, meg verseket.”

Hát ez mi a kezedben itt?
Gyilkos csákány, tiltott fegyver,
Kit akartál agyonütni?
„Dehogy csákány, dehogy csákány,
Dehogy fokos édes uram.
Mankó biz ez; támaszkodom
Reá, mert fáj a tyukszemem.”

Mi itten e gyanus csomag?
Fekete por! lőpor ugy-e?
Hol az ágyud? mingy’ add elő!
„Dehogy lőpor, dehogy lőpor,
Dehogy lőpor, édes uram.
Porzó biz ez: rossz élczemen
Lőpor volna, se’ sülne el.”

Mi áll ki a zsebedből itt?
Hah sorba írt gyanús nevek!
Komplott, rebellek lajstroma!
„Dehogy komplott, dehogy komplott,
Dehogy komplott, édes uram.
Tavalyi előfizetők,
Kiket az idén nem lelek.”

Hát ez mi a hónod alatt?
Felhívás? proklamáczió!
Borzasztó népfelkelésre,
„Dehogy prokla-, dehogy prokla-
Mátzió az édes uram.
Előfizetési programm.
Mely nem igen kelt föl senkit.”

Pedig látom a szemedből,
Hogy nálad még valami van,
A mi tiltott, a mi fegyver.
„Igaz uram van egy helyem,
A mely maga egy árzenál;
De oda te be nem jöhetsz;
Mert annak nincsen ajtaja.”

John Bull Galantéria és vegyeskereskedése.

Alulirott John Bull et Compagnie,
Szabadalmazott nagykereskedőknek
Van szerencséjük közhirré tenni
A magas Uraságoknak,
A méltóságos Militärnek,
Az érdemes publicumnak:
Hogy a boltjukat megnyitották
Európai használatra.

Ajánljuk mindenek felett
Pompás liberalismusunkat,
Melynek azon tulajdonsága van,
Hogy eltart igen sokáig,
Ha soha sem használtatik;
Vég és rőf számra adatik.

Van igen jó sympathiánk
Fájós kezek lábak számára,
A mik talán kimarjultak
Lánczok viselése közben.
Ez csak cseppenkint adatik
Minden esztendőben egy csepp,
Nagyon jót tesz, tessék hinni!

Kizáró szabadalmunk van
Forradalmakat csinálni;
Mely alkalommal ajánljuk
A magas uraságoknak
Azoknak elfojtására
Jeles tűzi fecskendőink.

Ajánltatik figyelembe
Az általunk most feltalált
Szabadság – czhinaezüstből;
Olyan szép, mint az igazi,
Legjobb is közhasználatra. -
Ha ellopatik sem nagy kár.

Elfogadunk azonkivül
Mindenféle régiséget,
Antikokat, ereklyéket,
Rögtön becserélés végett.
A kinek van ütött kopott
Alkotmánya s más efféle

Chinai furcsaságai,
Hozza ide, mi font számra
Becseréljük, ujért jobbért,
Olyanért, a mely még fényes
S ha lekopik a politúr,
Mi ingyen belakirozzuk.

Mi hát az igaz hazafiság?

Ejnye urambátyám, milliom lánczhordta!
A magyar nadrágot maga is eldobta?
„Ugyan hagyjon békét már tisztelt uraság,
Nem a viseletben van a hazafiság”.

Igaz, intézetink, az akadémia,
A szinház, ezekre szebb lesz áldoznia.
„Ejh, mit, lirum lárom, de minek is mondja?
Igaz hazafinak másra van a gondja.”

Áh, komolyabb eszmék, vasút, hitelbankok,
Gazdaság; most ezek adják a fő hangot?
„Vannak is eszembe! az ilyen eszmébűl
Vagy semmi sem lesz, vagy magában elkészül”.

Tehát hirlapokban küzdünk, igyekezve
Megmutatni, hogy még nincs minden elveszve?
„De iszen hirlapnak nincsen nálam neszi:
Igaz honfi azt most kezébe sem veszi”.

Vagy hát élőszóval a nép között járván
Buzditjuk hitében, és nem hagyjuk árván?
„Oh a magyar népnél fölösleges volna,
Igaz honfi rosszat fel sem tehet róla”.

Tehát a szerb, román, ruthén, szlovén népnek
Hirdetjük a közös összetartást szépnek?
„Oh ezekkel ugyan ki állna vitába?
Igaz honfi erre nem is reflektál ma”.

De hát urambátyám, mondja meg az égre!
Miben áll az igaz hazafiság végre?
„Miben? – Imádkozni mindennap éhomra.
Szentséges sült galamb jöjj a tányéromra!”

A diplomatia dolga.

Bemenjen-e, ne menjen-e?
Elől rontson be, vagy hátul?
Meddig menjen, hol álljon meg?
Vizen innen, diófán túl?

Megtartsa-e, ha elvette?
Visszaadja, vagy megszállja?
Fegyverrel hóditsa-e meg?
Vagy elég lesz szóval szájjal?

Már mint a török hadsereg
A kis sziklás Czernagórát.
E fölött tanácskozásban
Töltének sok hosszu órát.

Egyik ez ellen protestált
Ha bemennek; más meg annak,
Ha nem mennek elég gyorsan,
A míg jó kedvükben vannak.

A míg ezen tanácskoztak
A bölcs magas diplomaták,
Az alatt a jámbor török
Rég be is ment – s ki is dobták.

Így is baj, úgy is baj.

Szegény ember dolga a kaszával bánni,
Ha tenyere törik, nem is szokták szánni.

Ha leborotválta a mezőt tisztára,
Várják jó ebédre, gazdag vacsorára.

De szegény magyarnak az most a panasza,
Hogy ki sem hajtott a fü, hogy learassa.

Rozsda megeheti vasát, nyelét a szú,
Száraz tenyér, torok, mező kopár aszú.

A szegény lengyelnek baja megfordítva:
Ő bezzeg a mezőn nagyot kanyarithat.

Van ott mit kaszálni, de ha learatta,
A levágott mákfej sarjut hajt alatta.

Csorba a kaszája, a tenyere véres,
Alkonyodik is már, még se juthat bérhez.

Neki sok a dolga, semmi a magyarnak,
Denique vacsorát egyiknek sem adnak.

Prosit!

Annál a nagy vendéglőnél,
Kinek neve Európa,
Mindenki „a la carte” eszik; -
Az étkek fel vannak róva.
Válogathat, kinek milyen
A gusztusa, az étvágya;
Pecsenyének azt a részét
Melyik neki kell, levágja.
S ha megette, ha jóllakott
Az egész table d’hot kiált:
„Váljék kedv’s egészségére,
Prosit, prosit, proficiat!”

Angol irlandi bifszteket,
Szinte véres, mikor falja,
Rá sok mustárt elveszteget,
S tán a nyögését is hallja.
Nézők közül is igen sok
A bifsztekkel rokonszenvez;
Félig meddig atyafi is,
Ellenvetést de még sem tesz.
Ha megehette, s jól lakott,
Az egész table d’hot kiált.
„Váljék kedv’s egészségére,
Prosit, prosit, proficiat!”

Franczia kenyérre keni
A jó savoyai sajtot,
Jól eshetett, ha egy pohár
Nizzát utána felhajtott.
El se verte vele éhét:
„Gyorsan! pinczér! ugorj frissen!
Még megenném egy portio
Szárdiniát”. – „Az még nincsen”.
Fogát piszkálja csendesen
Az egész table d’hot s kiált:
„Váljék kedv’s egészségére,
Prosit, prosit, proficiat!”

Muzulmánnak de jól esik
Egy kis dulcsász kóstolóra,
Vérrel rózsaszinre festve,
Melyet terme Czernagóra;
Az apróra vágott piláf
Nagyon tetszik az ínyének,
Megpörkölve jól bográcsban
Lángjainál Csettinyének.
S ha a száját megtörölte,
Az egész table d’hot kiált:
„Váljék kedv’s egészségére,
Prosit, prosit, proficiat!”

Olasz szeret árticsókát
Levelenkint eszegetni,
Szúrna, ha egyszerre falná,
Úgy kell azt leszedegetni.
Iszik rá kétféle bort is,
Az egyik „lacryma Christi”,
A másik „lacryma papae”.
Aztán körülnéz, mi van még?
Az egész table d’haut kiált:
„Váljék kedv’s egészségére,
Prosit, prosit, proficiat!”

Muszka eszik lengyel nyelvet
Átszurkálva, megspékelve,
Megsózva nagy kegyetlenül,
És páczolva eczettel be.
Összerágja kaviárral,
És leönti rostopsinnal,
Mégis kemény, mégis rágja,
Nyelné, nyelné, de nagy kínnal.
Szánják szegényt (azt ki eszik)
S az egész table d’hot kiált.
„Váljék kedv’s egészségére,
Prosit, prosit, proficiat!”

És ez igy megy szép csendesen,
Kiki választ a mit kiván;
Nem szól bele sem kabinet,
Sem gyapjuzsák, sem a diván,
Senkinek sincs arra gondja:
Ki mivel, mikép és hogy él?
„Egyed azt, mi neked tetszik,
Csak az enyimből ne egyél!”
Egyébiránt ebéd végén
Kölcsönösen mind igy kiált:
Egészségükre kivánjuk.
Prosit, prosit, proficiat!”

Legyen úgy, mint még nem volt.

Adja Isten, hogy a miről
Apáink csak álmot láttak,
Megérhessük a kezdetét
Egy jövendő jobb világnak:
A hol ember el nem rontja,
A mit az ég szánt javunkra,
Közös oltár építésre
Indul hiven minden munka;
Viruló föld fel az égre
S viszsza a derült égbolt,
Egymással átölelkezve,
Vált gyönyörteljes mosolyt, -
– - Legyen úgy, mint még nem volt.

Adja Isten: a jutalom
Érje eztán a híveket;
Veritéktől ázott földön
Arassanak, a kik vetnek;
Nem ingyen, nem alamizsnát
Kér e nemzet! A jobb létért
Adja vérét, veritékét,
Adja, ha kell, lelkét, éltét!
Nem kiván mást, csupán azt, hogy
Munkás kezeit feloldd:
S nem irígyel aztán többé
Sem francziát, sem angolt. -
– - Legyen úgy, mint még nem volt.

Adjon Isten egyetértést!
Hadd találjon minden testvér
Édes közös szülőföldén
Tetteinek egy nemes tért;
Se nyelv, se hit különbsége
Szíveink közt gát ne légyen!
Versenyezzünk csak a honnak
Szerelmében, az erényben.
S kiket a mult rémes álma
Oly keserűn széttagolt,
Lássuk meg a megjövendölt
Egy pásztort és egy akolt! -
– - Legyen úgy, mint még nem volt.

Legelső magyar: a király,
A második: a nemzet.
Harmadik – nincs. – E két egység
Több elosztást nem szenved.
Ha fejétől a szivéig
Egy gondolat hatja át,
– Gondolat, mely tetté válik, -
Az eggyé forrott hazát:
Megpróbálta már a fél-föld,
Megpróbálta a fél-hold,
Hogy honáért küzdve, e nép
Megtört, de meg nem hajolt!

 Legyen úgy, mint hajdan volt!

A tavasz első fecskéi.

Első két hirnöke melegebb napoknak,
Első hű fecskepár, légy általam üdvöz.
Kiket boldogabb évszak előre küldöz,
Hirnökül, hogy a várt napok jőni fognak.

Házunk héja alatt itt áll régi fészked,
A fészek is olyan régi, miként a ház,
Rideg évszak el-elkerget innen téged,
De mikor visszajösz, ismét reátalálsz.

Ugy nézzük azt mindig, mint házunknak részét,
Ugy várjuk lakóját, mind családunk tagját,
Várjuk bizonyosul uj megjelenését,
Ah, a fecskék régi házuk el nem hagyják.

Nem csalogatunk mi arany kalitkába,
Csaló madár-szóval, elhintett étellel,
Szabad égen által jösz, szabadon szállva,
S hű ragaszkodásod itt bennünket fellel.

Neked két hazád van: nyugaton, keleten,
Egyiktől másikhoz kell untalan járnod,
Te tudhatod még, hogy mi a honszerelem,
Kinek szive mindig két hazáért fájhat.

Szomoru szép hangod, éneklő beszéded
Milyen sokat elmond mind a két hazáról
Panaszos szép dalod; hangoztassad bárhol,
Ki ne értené azt, ki ne értne téged?

Beszélj, beszélj! Értjük, és felelünk rája,
S nevezzük azt édes, rokon társalgásnak,
Hiszen közös veled a mi házunk tája,
S te nálunk nem zsellér, de hű házitárs vagy.

Kegyelet őrzi ez eresz alatt fészked,
Nem babona, de hit széles e hazában:
Hogy a ki le próbál onnan verni téged,
Még a tej is vérré válik poharában.

A Szózat

leforditva gyászmagyarra.

Jobb pártnak rendületlenül
Légy hive gyászmagyar!
Bölcsed itt, majdan zsirod is,
S a „fátyol”, mely takar!

Te kivüled itt senkinek
Nincsen számára hely,
Alkotmány, provisorium:
Ott élned, laknod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid bora folyt,
Hol minden restóráczió
Egy ezrest elpakolt.

Itt küzdtenek borért a hős
Kortesek hadai,
Itt törtek össze poharat
Tyukodnak botjai,

Ittasság! Itten hordozák
Sáros zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
Hosszú asztal alatt.

És annyi köpeny-forgatás
S szinváltozás után
Ha senki meg nem élhet is,
Mink élünk a hazán.

S népek hazája, egységes
Osztrák birodalom,
Husz évi hizelgés kiált:
„Tányérod hadd nyalom!”

Az nem lehet, hogy annyi toll
Hiába annyit irt,
Hogy stempli, accis és trafik,
Ne legyen approbirt.

Az nem lehet, hogy ispán, pap,
Gróf, főtiszt, pressbüró,
Hiába korteskedjenek, -
S hát a sok főbiró?

Még jönni kell, még jőni fog
A muszka, ki után
Vezetni egykor küldeténk,
Vezetjük ujra tán.

Vagy menni fog, ha menni kell
A miniszterium,
S utána jön vagy Tiszapárt,
Vagy provisorium.

Már így is, úgy is penziót
Nekünk adni muszáj.
Bár kigyót-békát kiabál
Ránk sok nagy torku száj.

Légy hive rendületlenül
A jobbnak gyászmagyar!
Ez osztja most a hivatalt
S nyugdíjba ez takar.

Rajtad kívül itt senkinek
Nincsen számára hely,
Légy nagy szamár, vagy kis szamár,
Hivatalt kapnod kell.

Az augsburgi allgemeine Zeitunghoz.

Már hogy mi itt emberhússal élünk,
Hogy megnyúzzuk az idegent,
Hogy az orrát menten elharapjuk
Az utazónak idebent.
Hogy mérget (sőt paprikát!) keverünk
Vendégünk étele közé,
S mindent, ki sauf-conduit nélkül jár,
Kegyetlenül agyonverünk.
Hogy a külföldön ily hirben álltunk
Azt nagyján neked köszönjük
Oh liebe allgemeine Zeitung!

Hogy a tudatlan nép most kezdi még
Tanulni az ábéabot,
A táblabiró olvasni sem tud,
S csupán daczból járat lapot;
Azt is de német poéták irják,
Ugy forditják le magyarra,
A magyarból nem telik ki egyéb
Csak kulcscsináló s varga.
Csak kolbászt és tarhonyát gyártunk,
Igy szólsz felőlünk nagy bölcsen
Oh liebe allgemeine Zeitung;

Hogy tulajdonképpen tótok vagyunk,
Hogy ősi eredetünk szláv,
Vagy hát vérszerinti atyafiak
A czigányokkal legalább.
Hogy a mink van, azt mind összeloptuk,
Zenénk czigány, tánczunk oláh,
Még a zsinoros dolmányunkat is
Török volt ki kigondolá.
Hogy minden javunktól igy megváltunk
Ez a te sűrű érdemed
Oh liebe allgemeine Zeitung!

Hogy hazánk egy nagy sivatag vadon,
Lakói medvék, farkasok;
Uratlan pusztákon a vadlovak
És vadtehenek száma sok.
Kasszelből ide tóduljon eztán
Hát a kivándorlók rajja,
Csak azért is, hogy harczi szellemet
Oltson ezen puha fajba.
Ezekkel ám furcsán nem mi jártunk,
Hanem ők, köszönjék neked
Oh liebe allgemeine Zeitung!

Hogy a paraszt minálunk rabszolga,
Kit a nagy úr bottal fizet,
Hogy boszorkányokat égetünk,
S vámpyrt hiszünk, azt is hiszed.
Hogy ököljog volt nálunk a törvény,
Nagy lárma a törvényhozás.
A gyöngébb hang letorkolása,
Üstöktépés és pofozás,
Ebből állt ősi alkotmányunk:
A világnak ezt hirdetéd
Oh liebe allgemeine Zeitung!

Irtál rólunk szép geographiát:
Viznek nevezted a hegyet,
Nagy városból csináltál kis falut,
Megtetted lónak a legyet,
Fedeztél fel köztünk uj népeket,
Neked tetsző civilizatiót,
A többi barbar, és még abból is
Eldugtál egy pár milliót.
Egy tollvonásod millió halálunk:
Igaz, hogy tudtunkon kivül:
Oh liebe allgemeine Zeitung!

Végül még azt is bebizonyitád,
Hogy csak vitézek sem valánk.
Ugy néha egy hires verekedő
Akadt, akadt köztünk talán.
De ugy egészben véve nem lehet
Rólunk épen elmondani,
Hogy ősi harczos dicsőségünknek
Hirében volna valami.
Üres dicsekvés a mit kiabáltunk,
Historiád másról tanít,
Oh liebe allgemeine Zeitung!

Egyszer meg aztán dicsérni kezdtél,
Ez volt a legfájdalmasabb.
Neveztél minket derék nemzetnek,
Óh a szivünk majd meghasadt.
Miveltek, hősök és jó barátok
Levénk előtted izibe.
S azokhoz, a kik őt így szeretik
Óh a magyarnál nincs hivebb!
Az égre is kérünk: ne fogd pártunk!
A többi ment; ez fáj: – ne tedd,
Oh liebe allgemeine Zeitung!

Milyen fából faragják a bibornokot?

Ki legszorgalmasabb alvó,
Annak lesz a hivatal jó,
Ki soha semmit se tanul,
Az be is jut hivatlanul.

Kinek egyetlenegy gondja,
A jó pincze és jó konyha:
Várhat jót a Vatikántul,
A hol „vota ponderantur.”

A ki sötétséget terjeszt,
Testvérgyülöletet gerjeszt,
És a syllabust hirdeti:
Bibor süvegig viheti.

Ki a bünöst megtéríti,
(Hogyha szép lány) beteríti,
S felruházza a mezetlent:
Baréthoz jut okvetetlen.

De a ki áldást osztogat,
És a néppel jót tesz sokat,
Ki másnak vet, másnak arat
És maga szikárnak marad.

Ragyog tudománynyal, észszel,
Áldozatot hoz két kézzel,
Hiveinek igaz atyja,
Hazájának hű magzatja.

Szelleme mesze világol,
Kilátszik a sokaságból,
S kit hive, nem hive, szeret:
Az bibornokká nem lehet!

IV. Elbeszélő és leiró költemények

A bán futárja.

(Horvát monda.)

Huszonnégy nap vítta Kruppa várát
 Bosnyák basa, Sátán Ozmán;
Romladékká lett már minden bástya,
Minden kapu aláásva,
 De félhold még sem ragyogott ormán.

Bakics Mátyás, a bán hős várnagyja,
 Huszonötödik nap így szólt:
«Szolgám Frankó, Unna tulsó partján
Áll hadával a kapitány:
 Ahhoz édes szolgám gyorsan vigy szót.

Herbert vitéz! Krajna kapitánya,
Huszonnégy nap óta nézed
Hogyan víjja török ezt a várat?
- A szerencsét már ne várjad:
- Van kardod és hétezer vitézed…»

Herbert vitéz – nem mozdult e szóra.
 Szól Bakics huszonhatod nap:
Embereknél nincs segitség;
Pokolerő ellen most segits ég!
 Te fogd pártját vérző bajnokodnak.

– Az ég sem hallgatott már szavára.
 Huszonheted napra kelve,
Monda Bakics Frankó cselédjének:
«Halálunkra szól az ének;
 Keserű poharunk be van telve.

Eredj szolgám, szökve ellenen át,
 Keresd fel Erdődyt, a bánt.
Mondd el neki, hogy mi itt elvesztünk,
Híven hordozva keresztünk
 A harcz huszonheted napján.

Ő vigyázzon drága életére;
 Mert az ellenséges árnak,
Melynek gátot eddig bástyánk tartott,
Ha mi elejtők a kardot,
 Többé sehol ellene nem állnak.»

Többet nem szólt, – szolgáját elküldé
 S a hogy előre kimondá:
Huszonheted napján az ostromnak
Kruppa vára jó lett romnak;
 Ő és társai lettek halottá.

Frankó, a hű cseléd szökve indult;
 De rosz sorsa jára véle:
A bihácsi erdő körül
Török portyázók kezére került.
 Sátán Ozmánhoz úgy vitték élve.

Sátán Ozmán arcza fekete volt:
 Sokkal feketébb a lelke.
Nem mosolygott soha, csak ha más sírt.
Halálra kinzottak sohajtásin
 Pokoli örömét lelte.

«Te Erdődy bánnak vagy kutyája;»
– Igy szólt Ozmán a cselédhez.
«Koldús urad; – egész országod rongy!
Áruld el és mindent kimondj:
 Ki tudja, mily magas rangra léphetsz!»

Felelt rá a szolga erős szívvel:
 «Én rám mind hiába törtök!
Rongyos hazám rongyát el nem adom,
Nevem inkább eb maradjon,
 Mint az legyen, a mi tied: ördög!»

Sátán Ozmán monda a szolgának:
 «Hisz te még nem is magyar vagy;
Horvát anyától születtél:
A magyar veled régi ellenfél,
 Arra jó, hogy öljed, tépjed, marjad.»

Frankó vitéz monda: «Igaz, anyánk
 Nem szült bennünket testvérnek;
De az kent fel bennünket rokonná,
A ki fejünkre kiontá
 Szent keresztségét a honfi vérnek.

Azért én uramat hűn szolgálom,
 S mind halálig vele tartok;
Övé kezem, nyelvem, szemem, szivem,
Érte sír, szól és küzd hiven.
 Bárha mingyárt ízekre tiportok!»

Sátán Ozmán harmadszor is szólott,
 Most már szólott a bakónak:
«Fogd ez embert, bánj vele csendesen,
Hogy hírt rólunk ne vihessen,
 Vágd ki nyelvét és vesd a hollónak.»

A bakó tett, a hogy parancsolták. -
 «Hogy urának ne irhasson
Betüiró kezét vágd le tőbül.»
(Arcza, mintha volna kőbül)
 «Bánj vele, hogy fájjon neki, lassan!»

S még hogy szíve titkos dobbanása
 Se mondja el azt a mit tud:
Sírt áss neki, abba temesd élve:
Oda vigye magával a mélybe
 A veszélylyel terhes titkot….

 *

Erdődy bán alszik Obreszkónál,
 Kivül a magyar táborban.
Éber őrszem nem hall semmi hangot;
Csak a kósza szél barangol
 S néha a kipányvázott mén horkan.

Erdődy bán álma nyughatatlan,
 Titkos, ismerős szó híja:
«Én vagyok itt, Frankó, hű cseléded,
Ki ez órában szól véled.
 Csak nyelve és keze-lába híjja.

Megcsonkítva, mélyen eltemetve
 Csendes, néma halott lettem;
De míg veszélyben forog az ország
Hűségemet hozzá s hozzád, -
 Jó a sír! – még abban sem felejtem.

Lóra bán! Az éj az ozmán napja:
 A míg nyugton alszol itten,
Rajtad rombol Sátán Ozmán népe:
Menekülj…. Körül vagy véve….
 Oltalmazzon – a ki él, – az Isten!…»

– Erdődy bán felszökött helyéből:
 «Talpra gyorsan, magyar, horvát!»
- Sátán húszezer törökkel volt ott; …
- Erdőd nem tűrt nevén foltot,
 Szembeszállt… s szétverte, mind a polyvát.

Purchase this book or download sample versions for your ebook reader.
(Pages 1-30 show above.)