ZSÁKPAPÍROK
~~~~~
Gosztonyi János
Nézze meg további eKönyveinket
és
copyright Gosztonyi János 2009
Felelös kiadó: S.Back agency for hungarian literature at Smashwords
Borítóterv: Back Sabine és Szász Gábor
Smashwords kiadvány, licenc, tudnivalók:
Ennek a könyvnek az egyedüli célja az Ön személyes szórakoztatása. Ezt az E-könyvet nem szabad újra eladni, vagy másoknak továbbküldeni. Ha meg akarja osztani ezt a könyvet másokkal, kérjük, vegyen meg minden egyes olvasónak további egy-egy példányt. Ha éppen olvassa ezt a könyvet, de nem vette meg, vagy nem kizárólag az Ön számára vették meg, akkor kérjük juttassa vissza ezt a Samshwords.com-nak és vegye meg a saját példányát. Köszönjük, hogy tekintettel van e könyv szerzöjének fáradtságos munkájára.
Smashwords Edition, License Notes:
This ebook is licensed for your personal enjoyment only. This ebook may not be re-sold or given away to other people. If you would like to share this book with another person, please purchase an additional copy for each recipient. If you’re reading this book and did not purchase it, or it was not purchased for your use only, then please return to Smashwords.com and purchase your own copy. Thank you for respecting the hard work of this author.
Tartalomjegyzék
Zsákpapírok
Elsö rész
Goldschmidt Dániel
Kölcsey Gimnázium III./b. oszt. tanuló
Naplója
1939
ISTEN NEVÉBEN...
Írnám ... de egy igazán öszinte napló kezdeténEz meggondolandó. Mert vajon hiszek-e Öbenne eléggé? Önkéntelenülis nagybetüvel írom az Ö-t...
De ez még lehet a szokás hatalma vagy tudatos képmutatás.
Amikor ezt mindenféle irka elejére odaírom, bevallom:Lelkem mélyén, föleg mennyiségtanból, valami segítségféléreszámítok.
Tehát mégis csak lehet bennem istenhit. (Most meg kicsivelírtam, tessék.)Végül is nem tudok elmenni magamon. Hitem, úgy gondolom,változó.
És kicsit zavaros, akár jómagam. Tizenhárom éves múltama nyáron.
Ez talán megmagyarázza a dolgot.
Így tehát csak kerüljön ide az én naplóm elsö lapjára az, hogy
ISTEN NEVÉBEN!
Romannak, Léonnak, Klein Endre doktornak
1939. szeptember elsején
A világ megelégelte Hitlerék étvágyát, és akiknek érzésem szerint már régen szembe kellett volna szállniuk vele, úgy látszik, végre rászánják magukat. A rádiókat kirakták az ablakba, mivel ragyogó az idö, és a bemondók muskátlik közt bömbölnek. És ez már nem az a müizgalom a hangjukban, mint amikor Sárosi Gyurka a kapu felé húz... a Lengyelországban gyúló tüzek nem egzotikus csetepaté... hanem valódi háború.
„Már megint ...” – sóhajtozzák az idösebbek. Van is benne valami, hiszen összeadva, kivonva mindössze negyedszázad telt el 1914 és a mai nap közt. „Egy történelmi szemhunyás” – mondja apám. Anglia és Franciaország ultimátumot küldött a németeknek, de hát azok nem azért fogtak bele a csihipuhiba, hogy egy jegyzéktöl leálljanak. Így aztán alighanem el fog harapózni a dolog. Túl sok a tank meg a repülögép. Használni kell, mielött ócskavasba megy.
Iskolai dolgozatba nem merném beírni, de naplóba miért ne? Kicsit kívántam már ezt a robbanást. Olyan nagy feszültségek voltak a levegöben. Így most mintha kis megkönnyebbülést is éreznék! Törjön-szakadjon, csak tisztázódjanak végre a dolgok. És legföként azt szeretném, ha Hitler pofáját összetörnék.
Szeptember harmadikán este
Hát ahogyan vártuk: a Nyugat nem engedhetett tovább. Ma meg volt a hadüzenet angol és francia részröl, és ezzel elkezdödött a bruszt.
Apa szerint Hitler a rossz békeszerzödésböl és téveszméiböl kifolyólag szorgalmazza a leszámolást. De az ö igazsága, már ami van neki, fityfenét sem ér, mert folyton túlteszi magát az isteni és emberi törvényeken. Sorsa ezért a bukás lesz!
– No, nem tudom. – Erösen fölfegyverkeztek és nagyon elszántak. Biztos, hogy nem nyerhetik meg a háborút? Apa biztos benne.
Az ország hangulata? Nos: a nagy többség bizakodik a németek gyözelmében. Nekem viszont, akinek a Vezér és Kancellár félreérthetetlen sorsot szán, épp ellenkezö a hangulatom. Amiért említett többség (Staudt, Kacsa) csak még vígabban dühöng rám. Hát nem esze mentek? Hogyan kívánjam én ugyanazt, amit ök? Elvárnák, hogy tulajdon kinyírásommal egyetértsek? Hát milyen más esélyem van nekem ebben az ügyben? Igenis azt szeretném, ha a Hitler dühöngö, mord pofáját végre alaposan összetörnék.
Rosszak: a német légierö nagyon bombáz. Stukáik vijjognak, mint a veszedelem. A Stuka olyan repülö, amely a célpont felé zuhan, hogy pontosabban eltalálja, közben úgy sivít, akár egy nagy madár, ha élve tollazzák. – Néder a latin, Erdélyi maradt a földrajz, történelem. Ó, jaj!
Jók: a lengyelek bátrak, és úgy látszik, mindenütt keményen ellenállnak.
Szeptember hatodikán
Láttam ma a Híradóban a Blitzkriegjüket. Így hívják ök ezt a lármás szórakozást.
Magyarul villámháború, vagyis villámgyorsan meg akarják nyerni. És képesek is rá, ahogyan vadulnak. Ki vannak tenyésztve.
A nagy filmben Harry Piel-t láttam, amint egy leopárdot lebirkózott.
Sajnáltam a leopárdot. Hülye állatkínzás. Ebben is ellentét van közöttünk a magyar néppel. Mert a moziban a többség Harry Piel-nek szurkolt.
Mutatták ahogy a lengyel városok égnek. A lengyelek néhol lóháton, egy szál karddal mennek a tankokra. (Ezt nem mutatták, de hallani.) Az eredmény nem kétséges. A lengyelek határozattan a leopárd! Magamban küzdök, hogy ne imponáljon nekem annyira a német hadierö. A suliban, meg mindenfelé olyan sokan vannak oda tölük. Nem szabad, hogy én is tetszést találjak abban, ahogyan a gyengébbekkel elbánnak. Pokolba a nyers erö tiszteletével! Lengyelföldön, úgy tudom, rengeteg a zsidó, akinek most nehéz sora lesz. Apa azt mondja: ezek a galiciánerek nem szeretnek bennünket, mert nem tartjuk be szigorúan a vallást és a keresztényekhez dörgölözünk. És nem szeretnek minket maguk a lengyelek sem. És mivel itteniek közül is oly sokan nem szeretnek, muszáj töled megkérdeznem, kedves naplóm: ki szeret akkor bennünket egyáltalán?
Szeptember nyolcadikán
– Isten! – válaszolta Schwarz förabbi úr, a hittan tanárom, amikor ugyanezt megkérdeztem töle. – Isten! – ismételte és oly zordul nézett, ahogyan még csak Konrad Veidt tud és szokott a mozivásznon.
Szemöldökét a haja tövéig felrántja, jó ha egy centis sáv marad kötötte.
– Mi, Goldschmidt, ha nem tudnád, az Úr kiválasztott népe vagyunk!
– És tessék mondani: eleget nyom a latban az Úr szeretete ennyi sok nem szeretettel szemben?
Ettöl a kérdéstöl egészen elbúsult a Schwarz.
– Miféle lat, Goldschmidt? Te méricskélni akarod az isteni szeretetet?
– Csak az esélyek miatt... – akartam volna mondani, de nem mertem. Pedig még azt is szívesen megkérdeztem volna töle: „Mire is történt ez a mi kiválasztásunk?”
Nem érzem elég kiválasztottak magam. Inkább magyar szeretnék lenni, mint kiválasztott. Bármit dumálnak az osztálytársaim (Kacsával és Staudttal az élen) Erdélyi tanár úrról már nem is szólva. Ök ugyanis azt mondják: az ki van zárva, hogy én magyar legyek. És mikor erre megkérdem: miért? – azt mondják: azért kizárt, mert kizárt. Aki egyszer nem magyar, az nem kezdhet el magyar lenni. És kész.
Hatéves se voltam, amikor a játszótéren hozzám hasonló kis hátulgombolósok tudtomra adták: nem játszanak velem, mert zsidó vagyok. Ez még persze nem az ö meggyözödésük volt, csak anyukájuk üzente nekem a padról. De ma már nem kell nekik anyuka hozzá, maguktól is elkülönítenek.
Rosszak: beszedtem latinból. Barmicvó kell lennem, mert apáék így kívánják. A németek nagyon gyöznek.
Jók: sikerült egy örült klassz, körülreszelt gombot cserélnem.
Minden helyzetböl tud emelni. Csatár lesz. Toldi Gézának kereszteltem.
Szeptember tizenegyedikén
Itt a házban, ahol lakunk, a Kaszala Béla azt mondja: „Disznó kapitalisták! Hagyják kivérezni a lengyeleket, közben arra spekulálnak, hogy Hitler a szovjetek ellen fordul!”
Azzal kontráztam meg Bélát, hogy – egy: a lengyel kapitalisták is véreznek! Kettö: miért fordulna Adolf a szovjetek ellen, amikor csak nemrég szürték össze a levet?
– Proletár létedre hülye burzsuj módjára gondolkodsz! – vágta hozzám. – Képtelen vagy az osztályérdekeidet felismerni.
– Sose voltam és sohasem leszek proli! – tiltakoztam és úgy éreztem elbögöm magam a sértödéstöl. – Te vagy a proli, nem én!
Az, hogy a háztulaj rokona vagyok, fékezte öt. No meg az is, hogy három évvel idösebb nálam. Most már röhögött és azt mondta: nem tölem függ, mi vagyok, mi nem vagyok! Apámat kizsákmányolják a gazdag rokonok, akár az ö apját, a szanatóriumi fütöt, Kaszala Józsi bácsit. És elég szégyen, hogy csak a költészet meg müvészet izgat, de halvány gözöm sincs (itt egy nagyon csúnya szót használt) a való élet összefüggéseiröl.
Én csak hallgattam, mert nem tudom ki proli, miért proli, mikortól és meddig proli?
Szeptember tizenhatodikán
Hitler beszédei! Röstellem, de erösen hatnak rám. Az öszintesége lenyügöz. Mint madarat a kobrakígyó. Vajon nem lennék-e magam is hitlerista, ha nem volnék zsidó? Azért nem hinném. Hisz a madár sem válik kígyóvá attól. ha lenyügözik.
Amikor mindenféle rosszat összehord rólunk, abban – sohasem vallanám be nyíltan – elég sok az igazság. Jól látja bizonyos sajátságainkat, és miközben kiordítja öket, egyre azt érzem: ebben is van valami, abban is van valami. Pénzéhség, képmutatás, gyáváság, az, hogy semmit sem tisztelünk... folyton túl akarunk járni valakinek az eszén... de azt például nem érzem, hogy világuralomra törekednék.
Vannak optimisták Adolffal kapcsolatban, akik azt mondják: nem is úgy gondolja, ahogy mondja. Csak beszéd közben elkapja a gépszíj, olyankor mindenféléket összetúloz.
– No, nem tudom. – Persze ha körülöttem örjöngene úgy az imádók tömege, azt hiszem én is túloznék. Hitler végsö gonoszságában egyébként Berci bácsi is kételkedik. Ö az apám öccse, ügyvéd, és azt mondja: „Ez a huszadik század, ebben már nem történhetnek olyasmik, amikkel Hitler fenyeget!” Meg hogy ez mind csak ijesztés, taktika, reklám! – No, nem tudom. – A felnöttek hajlamosak túlbecsülni tárgyaik értékét. A kort is olybá veszik, mintha személyes tulajdonuk lenne. Ezért félö, hogy Berci bácsi némileg túlbecsüli a huszadik századot.
Rosszak: Varsó elött állnak. Ostromolni fogják. Lerohanják. Minden ég. A Fradi kikapott. Gyetvai megsérült.
Jók: ma nincsenek.
Szeptember tizenhetedikén késö este
(mennyiségtan dolgozatra készülés után)
Mi lenne, ha én például beszélhetnék Hitlerrel? Némettudásom foka és néhány kérdésem, azt hiszem meglepné. Ez persze csak olyan ábránd, hiszen nem engednének elé. Pedig érzem: velem biztosan kivételt tenne, a kedvemért tán azokkal is, akiket szeretek...
Tilos ilyenekre gondolnom. Kivételezést remélni, azzal próbálkozni, hogy kivétel legyünk... az manapság különösen ócska sandaság. Én pedig elég gyakran próbálkozom ilyesmivel. És ha bármi eredményt érek el, túlságos öröm fog el. Kaszala Béla (öskeresztény) észrevette és becstelenségnek minösítette ezt nálam. Védekeztem, vitáztam, pedig igaza volt. Béla irtó okos, klassz fiú. A Kaszala Józsi bácsi viszont nyomott szegény. Béla szerint rettentö nehéz élete volt. – Szóval nem fogok kivételes bánásmódra pályázni, nem törekszem Hitler elé... fenébe az öszinteségével és szuggesztivitásával. Meg a részigazságával! Szívemböl kívánom, hogy kénbüzü, lepcses pofáját minél hamarabb összetörjék.
Rosszak: a szovjetek is átlépték a lengyel határt. Tiszta hátbatámadás. Béla azt mondta: meg kell szállniuk a feléjük esö országrészt, hogy a lakosságot megmentsék a fasiszta rabigától. – Szép! – jegyeztem meg. – Ezért rakják rájuk a kommunista rabigát! – Béla ettöl berágott és lebüdösburzsujozott. Oké. Ezt jobb szeretem, mintha leproliz. – Minél több anyagot veszek matekból, annál sötétebb lesz az agyamban. A holnapi doga biztos elégtelen.
Szeptember tizennyolcadikán
Jók: ¾ lett... vagyis szinte hármas. Murarik azt mondta: egyik példát jól kezdtem el, ö pedig a szándékot jutalmazta.
Rosszak: Varsó ég. Szegény lengyeleknek nemsokára vége.
A Nyugat meg csak nézi. Majd nézhetnek, ha a németek tiszta eröböl ellenük fordulnak. Béla szerintem hülyeséget beszélt, amikor azt mondta: a szovjetek a fö célpont.
Izgat, hogy proletár-e az én apám, aminek következtében én is az lennék, akár a fiú Ady Endrének abban a förtelmes rossz versében?!
Apa elöször is kalapos inas lett, mert utált tanulni. Tehetös, de igen népes bajai polgárcsalád fia volt, egyik a hosszú sor vége felé. Kicsit keményen nevelték, mint anya mondja: ridegen (pláne ahhoz képest ahogy engem kényeztetnek). Ha a számos testvér közül egyiknek születésnapja volt (ennyi családtag esetében folyton születésnap van), széket kaptak az ebédlöbe, esetleg új függöny volt az ajándék. Apát négy polgári után megkérdezték: Akarsz-e tovább tanulni fiam? – ö harsány nemmel válaszolt. Egy szóval sem beszélték rá (Anya úgy mondaná: kapacitálták), már másnap kalapos inasnak adták. És kitanult Berlinben és Bécsben, Emerich Fischernél, aki valami kalapkirály lehetett, mert apa mindig nagy áhítattal ejti a nevét. És kalapkereskedö lett az apám, az ö könnyed, vidám természetével (mint anya mondja: bohém), és azt kell hinnem, nem valami jó kereskedö. Mert jött egy távoli rokon, a Báthor Pista bácsi – fene tudja, hol szedte nevében a hö betüt, de volt neki hö betüje, tény –, és ö, aki menö ügyvéd volt, azt mondta apának: „Itt egy negyvenezer pengös szívességi váltó, Ödönkém, egy életem, egy halálom, légy oly bátyám, írd alá nekem!” Apa szó nélkül aláírta, noha szerintem tudta, hogy ez az egy, amit nem szabadna tennie...
És nemsokára, ezeket a pénzügyi manövereket ma sem értem, bejött, amitöl apa tartott, és fizetnie kellett más helyett, ami csödbe vitte. Szóval tiszta István öcsém-helyzet keletkezett Petöfi Sándortól. És Báthor István bátyám röstelkedve mondta: „Adósod vagyok negyvenezer pengövel, Ödönkém, valamint a kamatos kamatokkal!” És ebben maradtak.
Így lettem én egy csödbe jutott család utolsó reménysége. Ez nincs kimondva, de ott van a szülöi nézésben, minden mozdulatukban. Az ö várakozásukat egyelöre az iskolában próbálom teljesíteni... csak kicsit jobban bírnának a tanárok. Vagy én bírnám öket jobban. Majd holnap folytatom.
Másnap
Nálunk a csödbejutás idején, emlékszem sok sírás volt. Annál csak árverés több. És mindenröl, amiröl apa azt hitte, sokat ér, kiderült, hogy épp ellenkezöleg – és mi ott álltunk a nagy világválság kellös közepén, teljesen tönkremenve. Én akkor ötéves múltam. A földszinti, utcai féregmentesböl, az ötödik emeleti, udvari férgesbe költöztünk, három tágas szobából (plusz hall), két picibe (plusz semmi). Anya zokogott a poloskák miatt, nem mintha nagyon csíptek volna, hanem mert egyáltalán voltak. A poloskás szegénység ugyanis rosszabb az úgynevezett „rendezett” szegénységnél, amely feltétlenül poloskamentes. Ciánoztattunk is többször, így akartuk megörizni a rendezett szegénységet. Ám a poloskák nem voltak hajlandók kipusztulni. Még ma is emlékszem a cián keserümandula szagára... szellöztetések után is maradt belöle valamennyi ... akár poloskából.
Akkor ment el tölünk Lola néni, a német nevelönöm, és akkor változott meg teljesen a házmester bácsi. A ház lakói pedig aszerint viselkedtek – ezt vígan fel tudom idézni –, hogy világos utcai tágas nézett-e ki nekik, avagy olyan mandulaszagú udvari felé tartottak.
Én szerettem a kisebb lakást is, azt meg különösem, hogy a melléklépcsö közvetlenül a konyháról nyílt. A lépcsöknek olyan legömbölyített széle volt, én kis huppanásokkal lecsúszhattam rajtuk. Ha a lépcsöt fölmelegítette a napsütés, remek érzés volt pop-síelni. És mindig arról ábrándoztam: ha egyszer valahol pop-sí világbajnokságot rendeznének, azon szép reményekkel indulhatnék. (Nem tudom miben, de valamiben feltétlenül világbajnok szerettem volna lenni. De talán még most is szeretnék.)
Szerencsére jómódú rokonaink szíve megesett rajtunk, és idevették apámat irodistának a Doktor Grünwaldba, az ö finom szanatóriumukba. Mikor ezeket írom, hat éve lakunk itt. Nem közvetlen a szaniban, ahogy mi becézzük, hanem egy oldalszárnyon, ahol Grünwaldék a nagyobb haszon kinyerése végett ún. garzon lakásokat építettek. Apa fizetése kilencven pengö, plusz teljes ellátás a szaniból. (Pénz kevés, kaják jók és böségesek. Szakács nyilaskeresztes.)
Így hát körülményeinkben kétségkívül van valami proletári. Olyan határeset vagyunk, gondolom. Lebegünk, mint az elvégzett gólyaszükséglet a levegöben. És arra gondolok: elég baj nekem ez a sokféle lebegés. Nemcsak azt nem tudom: hiszek-e vagy sem (Istenben), melyik nemzet fia vagyok, de még azt sem: proli vagyok-e vagy burzsuj? Meg kéne végre néznem a nagylexikonban, mi az pontosan, hogy „proletár” – ami annyira nem szeretnék lenni.
Másnap
Nemsokára barmitzvó leszek, vagyis vallási szabály szerint a férfikorba lépek. – No, nem tudom. – Tizenhárom és egynegyeddel még nem érzem férfinak magam. És föleg nem vagyok vallásos. Csak nem akarom a szüleimet megbántani. Anya ragaszkodik olyasmikhez, mint a péntek esti gyertyagyújtás meg hosszúnapi böjt, satöbbi. Van imakönyve is (magyar nyelvü), abból imádkozza az imákat, amiket mások írtak. Az ö kedvéért én is beleolvasok, mintha imádkoznék: a más szavaival írt ima rémes, mondhatom. Csak saját imákban tudok bizakodni. (Bajban, mit tagadjam, mindig imádkozom, de csakis a saját szavaimmal.)
Hát szóval barmitzvó leszek, mert anyáékat izgatja, hogy mit szólnának hozzá különben – rokonok, barátok, ismerösök, az egész hetedik kerület? Ez a mottó, a „mit szólnának hozzá?” Rohadtul nyomja az életünket. És mivel engem is nyom, hát nem tiltakozom, no meg azért sem, mert az avatás ajándékok kapásával jár együtt.
Zürben vagyok a vallások képviselöivel. Sok a tágítás a szigorú szabályokon. Némely rabbinak például nem gond a sonkás szendvics és pénz forgatása szombatokon. És a sürüszemöldökü, kenetteljes Furmann atya, aki állítólag antiszemita? Mit „állítólag”? Látom a szemén. Pontosan és jól tudok olvasni tekintetéböl. Ez nekem egy adottságom, amely – azt hiszem – sorsomból és származásomból fakad. A magamfajtának egyre jobban kell tudnia, mire számíthat a másiktól, akivel dolga akad. Jó szóra-e vagy az ellenkezöjére, a seggberúgásig bezárólag?!
Szeptember huszonhetedikén este
Rosszak: ma ezzel kezdem, jóformán egyéb nincs. Varsó elesett. Én meg beszedtem Erdélyinél. De hogy! Gusztustalan vita alakult ki közöttünk Észak Borneó fövárosát illetöleg. Én azt állítottam: Bandjermassin, ö viszont ragaszkodott hozzá, hogy Brunei. Ha az atlaszra néz, rögtön látta volna kinek van igaza, de ö nem akart ránézni. Akkor én, sajnos sértöen rálegyintettem. Mire lerobogott a katedráról és megtépett. És elégtelent írt be, holott nekem volt igazam és ez Kogutowitz Manó által rögzített tény. Brunei dél-Borneóban található, hát nem lehet észak fövárosa.
Nem a ruha volt a legrosszabb, hanem a megszégyenülés. Meg, hogy az igazság nem tudott kijönni. Megszégyenítésben, úgy veszem észre, föleg kalauzok, portások és tornatanárok a virtuózok. Pár éve egy ellenör azt állította, hogy a Szent István parknál szálltunk fel anyával, mikor pedig a Sziget utcánál szálltunk a villamosra. Ki tudtatta nálunk jobban, hogy hol szálltunk fel? Senki. Semmit ilyen biztosan nem tudhat az ember, se tudományt, se jóistent, se hazát, se barátságot, mint azt, hogy hol szállt fel két perccel elöbb?! És ez az igazság nem tudott kijönni. Söt, meg lett hazudtolva, és még meg is büntettek.
A villanyos közönsége pedig – most is látom – némán és részvétlenül ült – akár ma az osztályunk. A harmadik bé. Félek, hogy ez egy olyan ország, ahol a jogáért vitatkozót utáljak, és nem azt, aki a jogtalanságot elköveti. Lehetetlen, hogy valaki ne látta volna, hol szálltunk fel, és ne tudta volna mi az igazság?
Magamnak sem tudom megmondani: jól tettem-e vagy sem, hogy rálegyintettem Erdélyire?
Szeptember huszonkilencedikén
A Barmicvóra sok szép ajándékot kaptam. Nelly nénitöl egy Eterna órát, igazi svájcit. Bertus nénitöl egy kerámia kutyát, amit ö maga égetett. Bár lehet hogy kecske. Lajos bátyám híres röntgenorvos és nagy bélyeggyüjtö. És lekvárral eszi a virslit. Töle teniszütöt kértem és kaptam, akár a költö Lilla szívét. Azt hittem Dunlop lesz vagy Slézi, de csak egy antik ütö, amilyennel a század eleji kisasszonyok ütögettek. Szakadt spárga a húrja és ha levinném a pályára, körülröhögnének.
Lajos bácsi jómódú agglegény, állítólag agyröntgenezésben nagy. Mégsem orvos, hanem agglegényszagú. A nyak és az ing közül párolog neki kifelé, és ha egy lombikba vennének belöle, rá lehetne címkézni: „Agglegényszag a harmincas évek végéröl”.
Jó múltkor, amikor Lajos bácsinál bélyegeztünk – és ö kiszedte a legjobb bélyegeimet és ígérte, hogy legközelebb én is kapok töle – szinte lefordultam a székröl, olyan Lajos bácsi szagú volt a lakás. Kihült cigarettafüst, mosatlan konyhai edény, zsugori kan, plusz faggyúszag. A hát szörei között megtapadt vagyis háti faggyú. (Agglegény, nincs aki mossa a hátát!) Ehhez az alaphoz jön még a porszag, hiszen a törölgetés alma-, plusz az öreg papírszag, a sok orvosi könyvböl meg a semmi el nem dobásból fakadó, rigolyás gyüjtögetésböl kifolyólag. És a Lajos bácsi nyaka sosem éri el az ingét. A sok pénze dacára sincs szíve csináltatni magának. Mindig készet vesz és mindig nagyobbat. Fél, hogy a mosásban összemegy.
Miböl gondolta, hogy ilyen ramaty ütöre van szükségem? És vajon hol tett szert erre a múzeumi darabra? Országomat egy koldus garas ellen, hogy a zsibogón. Megröntgenezhetné egyszer a saját agyát is! – És mi lesz a bélyegeimmel?
Október elseje, vasárnap
Azért lettem egészen apró srác koromban Fradi drukker, mivel a házmester bácsi is Fradi drukker volt. Öt akartam megnyerni magamnak. Míg földszintiek voltunk, úgy látszott, sikerül, de mikor ötödik emeleti udvariak lettünk, nemsokára azt javasolta: ne drukkoljak tovább a Fradinak. Ha már mindenáron drukkolni akarok, okosabb, ha a libásokhoz pártolok át.
A „libások” a Hungária vagyis MTK csúfneve... a Fradi-közönség hülyébbik része libásozza öket, ami a zsidózás kedvelt formája.
Buchmann tanár úr, aki birodalmi német érzületü és direkt beszél svábosan, ö például így mondja: „Mit thudtok ti magyar tihákok? A zsedók eszik a lebamáját, a kheresztények mekh marhák, mint az ökrök! Nálatok mékh a románok is joppakh!” – Buchmann tanár úr csúfneve persze „lebamáj” és ettöl, hogy a németeket isteníti, a magyart meg leszólja, csak duplán utálom.
És nem tudtam elfogadni, hogy a házmester bácsi eltanácsoljon engem a Fradi-drukktól. És nem is álltam meg, hogy krétával a függöfolyosó falára ne rójam Sárosi Gyurka dicsö nevét.
És mindig fövetéssel tisztelegtem, ha elmentem elötte. – A házmester persze kiszúrta, és letöröltette velem a díszfeliratot, ami – spriccelt falról lévén szó – nem volt csekélység. Vért izzadtam, mire a kréta lejött.
Amíg ez jár az eszemben, a rádió meccset közvetít, hallom a szomszédból Pluhár izgalmi állapotát... míg anyáméknál a szobában rokoni látogatás van, rám pedig többféle házi feladat les.
És még egy valamit: mint annyi mindennek az életben, a drukkolásnak is nehéz parancsolni. Mélyen ül az mibennünk, hogy kihez és hova húzunk. Tapasztalom, miket ordít a Bé-közép, és megvan a véleményem róluk. És persze magamról is, amiért ennek ellenére sem tudok tölük teljesen elpártolni.
Október kettö, tussal kéne, fekete keretben
A lengyelek ma letették a fegyvert. Hitler, mondják, békét fog ajánlani a Nyugatnak. Rémisztö lenne, ha elfogadnák. Hál’ isten, egyre biztosabb, hogy érdek nélkül is gyülölöm Adolfot, és alig várom, hogy azt a vészjósló, odvas, undor pofáját végre szétverjék.
Délután látogatás anyával Nelly néniék Tövis utcai villájában. Most épült. Álom. Szilárd Béla bácsinak (Nelly néni férje) autószalonja van és magas háborús kitüntetése. Ezért, állítólag, pertuk Horthyval!
Anya három unokatestvére: Nelly, Janka, Klári. Fantasztikus triász. Utóbbi kettö áttért és szenvedélyes katolikus. Nelly pedig, noha szintén áttért, nekiböszült zsidó. Ha volna még inkvizíció, öt forsriftosan megégetnék, mint marannót. Most tanultuk, hogy a jó domonkos testvérek elsösorban a színleg áttérteket sütögették meg. – Ha e három némber összeordít, alig lehet ép hallással átvészelni. Ráadásul családi náluk a nagyothallás, noha nem is öregek még. És ha csak egyetértöen beszélgetnek (nagy ritkán), akkor is úgy üvöltenek, hogy azt hinnéd: ölik egymást.
Nelly néninek színésznöi vágyai voltak. Kezdett is járni a Szinitanodába. És ott pokolian kiképezték a hangját. Úgy is használja mindig, mintha éppen egy nagyjelenet közepében tartózkodna. A világot jelentökröl szólította magához és tette öt feleslegévé a háborús hös Béla bácsi. Mint jobb körökhöz tartozó valaki, Nelly néni már nem folytathatta színházban a színházat. Csak az életben, de ott aztán állandóan. Én nem szeretnék az életben színházat játszani. Színházban szeretnék színházat játszani.
Jók: Nelly néni csúsztatott nekem egy ötpengöst. Tíz jobb lett volna, de ha nem számít bele a karácsonyiba, akkor az öt is szép. Megveszem belöle négy pengö nyolcvanért az Amundsen-könyvet.
Pénteken, október hatodikán
Az aradi vértanúk ünnepe. Legkedveltebb hösöm: Damjanich János. Olyan bátor kéne lenni, mint ö volt. Vajon lerácozták-e öt is a háta mögött? Alig hiszem. Bár egy-két tepertö agyúra mindig számítani kell.
A nyugatiak ma beintettek Adolfnak. A háború folytatódik. Apa azt mondja: hosszú lesz. Az ö családjában Bertus néniék a legmódosabbak. Övék a szanatórium, ahol apa kalaposból irodista lett. Ez a Vilma királynö úti Grünwald szanatórium, amit az én másod unokatestvérem, a Gyurka, mindenáron Grunwaldra akart változtatni, hogy ne legyen olyan zsidós. A Grunwaldnak csakugyan van egy birodalmi német stichje. Persze nem tudom, mit használna neki az az ékezetkülönbség, mivel ö lángvörös és szeplös és bárhová lép be, rögtön le vörös zsidózzák. Gyurka erös és nagy darab, de gyáva. És ha belekötnek, nyomban futni kezd, mint a hülye. E célból most nyáron motorizálta magát, hogy könnyebben elpucolhasson. Engem is kivitt magával a Paskál utcába, a legsötétebb Zuglóba, ahol egy ötszázas JAWA volt eladó. Három dörzsölt csibész dongott az áru körül, tizenöt évet látatlanba ki lehetett volna osztani közöttük. Hízelegtek neki, hogy így ért a motorhoz, meg úgy remekül bánik vele, alatta ez egy táltos lesz... és ment néhány próbakört és felültetett maga mögé. És ahogy bedöntötte a mocit, hogy megmutassa a jasszoknak mit tud, a jobb kezem odasúrlódott egy vékony deszka kerítéshez, amin az ölelés átlátszik, a böröm pedig vastagon lejött. És mialatt Gyurka az igazságos Mátyás képével az ékes százpengösöket a fö csibész kezébe számolta (lestem, tizenötöt), egy másik odahajolt hozzám és azt súgta: „Ne ülj fel hozzája, öcsi, mert kihegyezi a motort!” A „kihegyezést” nem egészen értettem, a jóindulatot viszont igen. Mondtam is rögtön a Gyurkának: „Te, én meg vagyok sebesülve, félek a mocitól, inkább hazavillanyosozok”. Ö roppant megsértödött. „Jó, ahogy akarod.” – mondta. Egy jó óra múlva vagyis ebédre otthon voltam. Ö estefelé tolta haza a motort. Egyszer félútról, amikor a járgány kiköpte a lelkét, még vissza is tolta a Paskál utcába, de ott már, persze, senkit sem talált.
No, ezzel a motorral nem fog elpucolni senki elöl. (Úgy tudom, azóta sem indult be a jószág). És a Gyurka most hidrogénezi, meg más kencékkel szökíti a haját, de az csak nem akar megszökülni. Az ilyen haj persze szökén se lenne Grunwald, hanem azt ordítaná magáról: vörös voltam, lángvörös voltam, Grünwald maradok mindhalálig!
Rosszak: Pengö húszat adtam egy Haiti repülöért, pedig törött volt az egyik sarka. A Mojzes mondta: nem, az csak árnyék. Én végig tudtam, hogy nem, az törés. És mégis hagytam magam rádumálni. Annyira szerettem volna azt a nagy kék bélyeget! Lehetséges, hogy én szeretek becsapódni?
Nyár óta verseket írok. Bordalt, elégiát. És újra fogom fordítani a „Sasfiók”-ot, mert nem vagyok elégedett a fordítással. Ellenkezö természetemböl kifolyólag általában kevés dologgal vagyok elégedett.
Hogy milyenek a verseim? Mikor írom öket, lázba hoznak, de másnapra valahogy kihülnek. Ez kicsit gyanús. Olyan jó verseket kéne írni, amik másnapra is jók maradnak, söt, javulnak. De azt hiszem, épp ez benne a pláne.
Rosszak: kihagytak az alsós focicsapatból, pedig minden mecs- csen rúgtam eddig gólt, mint balszélsö. Csak én vagyok suta, és bár nincs technikám, valahogy mindig szerencsésen pattan elém a laszti. Most mégis kihagytak, mert a balösszekötö, valami vitézi gyerek, azt mondta: lebénul, ha egy bibsi liheg a bal fülénél. A nyugatiak még mindig alszanak. Döntetlenre akarják adni Hitlernek a partit?
Jók: egy nagylány azt mondta rólam Kaszala Bélának, hogy kimondottan csinos vagyok, de túlságosan tudom és majmosan pózolok. (Nem is tudom: helyes volt-e ezt a „jók” rovatba írni!?)
Október 15-én
Engem a színház és irodalom érdekel legjobban. Színész akarok lenni hatéves korom óta. Akkor nyertem életem elsö szavalóversenyét a Margitszigeten. Közönségszavazással. Sajó Sándor hazafias versét szavaltam, a „Lobogjon a zászló, lobogjon”-t, aminek az a refrénje: „Igazságot Magyarországnak!” és amikor ebböl az utolsót is világgá ordítottam, hatalmas ováció támadt. És majdnem mindenki rám szavazott, a többi szavaló rokonait kivéve, hisz Oszkár bácsinál, aki a versenyt szervezte, a közönség döntött. És csak az volt a dolog szépséghibája, hogy a közönség szinte csupa német turistából állt, aki egy szavamat sem értette, csak a megfeszülést és vélhetö hazafias iparkodást jutalmazta. (No és szerencse, hogy a többiek nem hoztak magukkal több rokont.)
Azóta is folyton szavalok és tegnap délután, a suliban is nyertem egy szavalóversenyt. Állítólag azzal, hogy Ady „Krisztus kereszt az erdön” címü versének utolsó sorát valami különös szépen suttogtam el. Nem direkt történt, csak kifogytam a levegöböl.
Verseny után odajött hozzám Baranyai és azt mondta: nem érdemeltem. Márk Pista, az ö osztálytársa a négy ából jobb volt nálam.
Azt hiszem így igaz. Csakugyan jobb volt.
Van a családban egy kis és egy nagy Etel néni is, aki valóban hatalmas, vörös arcú, de komolyan: pecsenye piros. Ez a jó kedélyétöl lehet. Folyton mulat valamin, vihorászik, nem tudni min. A pirosságot bodros, hófehér haj keresztezi. Ö a Grünwald Béla bácsi mamája és mindjárt megyünk öt látogatni. Vasárnap délután, ha nincs jobb dolgunk, közel van, hát meglátogatjuk. A Béla bácsiék villájában a második emeleten van a lakása. És abnormálisan magas lépcsök vezetnek hozzá. Spórolni akartak a lépcsökkel? Vagy azt akarták, hogy ö, magas, fekete, füzös cipöjében, a nagy súlytól hurkás lábával ne tudjon lejönni? Elérték. Sose láttam még öt az utcán. De így legalább mindig otthon találjuk. És somogyi tájszólásban finom sütiket fog kínálni, de nekem hiába. Ha ugyanis elfogadnám a sütit, nem bírnék a számon át lélegezni, akkor pedig az orromba mászna a büdösség, aminek leírásával Hemingway se birkózna meg. (Most olvasom az „Akiért a harang szól”-t.) És a nagy piros meleg a fejében még csak izzasztja. Plusz az állandó otthon maradás. Fö a levében! Ha nem lenne olyan derüs, tombolnia kéne! Nem tudom megérteni az ö békességét.
Ja! És kaptam ma egy golyóstollat apától. Barmitzvói pótajándék. Ezt már ezzel a tollal írom. Csoda, milyen jól szalad a papíron. És magyar ember találta fel nemrég: Bíró László József. De erröl nem hallottam, hogy sok szó esett volna.
A magyarok általában elnyomnak, kibabrálnak velünk... de meg kell hagyni: a magyarokat is elnyomják, plusz a kibabrálás. Van-e még a világnak olyan nációja, amelyiknek ennyi szerencsétlen el nem ismert, bukott nagy embere volna? Még a szentté avatással is így van! Amennyivel más nemzetbelit már szentté avat a pápa, annyival a magyar legfeljebb ha boldoggá lesz avatva...
Október 21-én, szombaton
Bertus néni unatkozik és hív: tanuljak töle angolul. (Svájci intézetben nevelkedett, több nyelvet tud magas fokon.) Kitérö választ adtam. A Béla bácsinak egy hatalmas Lincoln autója áll a garázsukban, ha azzal hívnának autózni... de ök se mennek vele sehová. Szerintem már egér is van benne. És hatalmas kertjük van, amire azt írták ki: MAGÁNKERT – és nekem hol szabad, hol nem szabad oda a belépés. Amikor például a Béla bácsi jár föl s alá magánkertjében, olyankor a legtilosabb. Mert megzavarnám a gondolatait, amikben ott napi kétszer is elmélyed. Keze hátul összefogva, nagy húsos orra a jó magánkerti levegöben böngész, és hogy mit tud ilyen hosszan összegondolni, fene sem találja ki, mert apa szerint Béla bácsit semmi sem érdekli, sem a szanatórium se a Lincoln autó, sem Gyurka, sem a Bertus néni. „Csak a nök” – mondta múltkor foga közt anyának apa, amit én szerencsésen meghallottam.
Nem értem, mit lehet ennyit a nökre gondolni? Általában ki nem állhatom öket. Hülyén nevetgélnek, kacérak és semmi eszük. Amelyiknek meg van, az örülten felvág rá, és többnyire a szépség helyett van neki. Az egyetlen jó bennük, hogy talán kevésbé antiszemiták a fiúknál, bár lehet, hogy ez is csak azért, mert olyan felszínesek. Vagy mit tudom én.
* * *
Bizonytalansággal terhes, bonyolult öszidö. Dániel ujjong a bizonyosságtól, hogy a háború mindent megváltoztat majd. Tisztában van vele: az ellene irányuló egyre dühödtebb indulatok, a fojtogató, gyilkos szándékú ostobaság szorításából csak egyféleképpen szabadulhat – ha az egész környezö világ alámerül. Ezt szívfájdalommal állapítja meg, hisz oly sok mindent csodál, sok mindenre vágyakozik ebböl a tüzre szánt világból. Ám a vonzó vonások kétség kívül fogyatkozóban – a lángbetüs írás már megjelent a falon. A kor egyre inkább kiérdemli Sorsát.
Túléled-e mindazt, ami elkövetkezik? Milyenné is kell válnod, hogy a túlélök között légy? Már folyik a nagy találgatás. Recept és modell nem lévén, mindenkit homályos elképzelések vezetnek. Minden érintkezés lassan bizonyítási eljárássá változik. Mindenki iparkodik a másiknál szigorúbban nézni, mintha az ö háta mögött állna a golyószórós Hatalom. Némely szavak, akár valami társasjátékban, tilalmassá válnak, azokat kerülni, mások értékhez jutnak, azokat hajtogatni kell. Utóbbiak egyre inkább az uszító gyülölettöl bugyborékoló, korlátolt szólamokká sorakozó szavak. Mindenki a másik fülén túlra irányítja a beszédet és lesi: tetszésre talál-e valahol? Egy feltételezett Ítélöszék kedvezö döntésére pályáznak! Egy olyan hatalom kegyére, mely istenség gyanánt viselkedik. Sosem nyilatkozik meg, nem kíván, de nem is szavatol semmit. És mivel folytonos némasága keveslésnek tünik, ez fokozza a félelmet. És számosan kezdik emelni a tétet. A számukra kedvezö döntés érdekében sok szégyenletes dologra vállalkoznak.
* * *
Goldschmidt Dániel
Kölcsey Gimnázium V./b. oszt. tanuló
Naplója
Folytatás
1941
Április hetedike , hétfö
Apa megmondta, hogy félbe foglak hagyni. Kaszala Béla is megmondta, és én is éreztem. A naplóknak ez már szokásuk, hogy félbemaradnak. Meg az is, hogy folytatódnak, kedves naplóm! – Lett volna beléd mit írnom, sok minden történt azóta. „Kedves naplóm”-ozlak, mint Mikes Kelemen a nénjét, aki szintén egy napló volt, egy békésebb világban. Tán ezért is hagytam abba az írást, mert egyebet, mint német hadigyözelmet úgysem jegyezhettem volna beléd.
Szekszárdi tanár úr ma tizenhét pofont adott nekem, ami még Kölcseys viszonylatban is sok, noha nálunk nagyba megy és megszokott a tanári pofozás. Az úgy történt, hogy a német óra a csengetésnél tovább tartott. Ilyenkor az osztály jelezni szokta a túllépést. Pláne ha a tanár még el is fordul és a táblánál irkál. Csoszogás kezdödött és cé valamint csö betüs szavak mondása... de ö csak azért is fogyasztotta tovább s szünetünket. No ezt már megsokallta a Kacsa, meg a Bánki Feri, Tóth Béla, Eidlitz és még páran... felálltak. És a Szabó Zoli is. Seggzárdi, magunk közt csak így hívjuk, ebben a pillanatban megfordult, levágtatott a táblától, egyenest Szabó Zolihoz és örületesen felpofozta. A többiek persze villámgyorsan visszaültek.
Akkor odalép hozzám, felállít és azt kérdi: „No, Goldschmidt, mondd meg nekem: kik álltak még?” Vagyis, hogy áruljam be a fiúkat. „Ugyan miért éppen tölem kérded?” – futott át az agyamon, nem igaz milyen sebességgel. „Hát persze, tudom már! Múlt fogadó órán az én naiv anyám azt kérdezte töled, hogy te vagy-e a Seggzárdi tanár úr? És te a méregtöl csikorogva javítottad ki: Szekszárdi, asszonyom, Szekszárdi! És ez most a viszonzás.”
– Nem tudom! – feleltem és esküszöm az egész gondolatsor belefért abba a pirinyó kis idöbe. Erre adott két frászt. De nem ment el, ott tornyosult továbbra is elöttem és újra megkérdezte: „Szóval kik voltak?” Most nem gondolkodtam, kapásból vágtam rá: „Nem tudom.” Megint ütött kettöt, hármat. „Szóval véded a fajtestvéreidet?” – Nem csak fajtestvérem állt, összevissza álltak a türelmetlenebbek – gondoltam újabb pofonok zuhogása közben. (Ilyen nagy számú pofonban volt valami riasztó és röhögtetö.) És megint csak kérdezte, de már csak ezzel a szöveggel: „Még mindig nem tudod? Még mindig nem?” És választ sem várva, ennek a ritmusában csépelt.
Hatalmas, erös ember. Öreg, de nagyon erös. A szeme ibolyakék, akár egy dalban. A feje kopasz, szabályos golyó. Ha két fehér torzsa nem volna a szélén, megkísértene egy biliárdbajnokot. Akkor éppen tüz vörös volt a golyó, mintha a guta kerülgetné, de csak kerülgette, sajnos, nem ütötte meg. Ö viszont ütött, mint a bolondóra, de agyamban csak az kotyogott: „Ha agyonütsz sem fogok senkit beköpni.” Éreztem, jó úton van arrafelé, hogy teljesen hülyére pofozzon. És a képem zsibbadt, de a könny szerencsére elakadt a szemem alján, nem bírt kicsordulni. Talán azért sem, mivel bennem is gyült a harag. És a pofonok és az egyik „Még mindig nem tudod, még mindig nem?” közé hirtelen bevágtam egy „de igen, már tudom”-ot. Ekkor megállt, zihált és diadalmasan bámult, hogy lám mégiscsak megtört. És én irtó lassan, hogy egy kis szünethez jussak, azt mondtam neki: „A Szabó Zoli...” – vagyis az, akit már úgyis látott és megtorolt. – No, erre kaptam még két hatalmas fülest, de lezáró jellegüt. És kirohant az osztályból. Addigra az én miteszerjeim és pattanásaim összedagadtak a sok flemmtöl, és egyetlen lángoló veres szakállt alkottak a képemen. Barbarossa Frigyesnek éreztem magam és vártam, hogy a srácok most a vállukra emelnek. De ök természetesnek vették, ami történt. Csak a Tóth Béla lökte oda, hogy „kösz, öreg”. Kacsa pedig azt mondta: „Tizenhetet kaptál, összeszámoltam.” Csak nem lehetett tudni, kinek a pártján számolta és sokallja-e vagy kevesli.
Berkes Jancsi viszont lemarházott, amiért nem védekeztem. Ö múltkor hasonló esetben, szinte ráakaszkodott Seggzárdira, hogy az ne tudja, és nem is tudta tisztán megütni. De a Berkes nagy, erös és vagány, nekem meg nincs súlyom, és csak 172 cm vagyok s viszonylag gyáva. És legközelebb majd jobban meggondolom az ilyen „hösi” kiállást.
Illetve nem gondolom meg. Türni tudniillik egészen jól tudok. Abban van az én eröm. Már az ellenállás tevékeny formája... nem hiszem, hogy abban jó lennék. Azért túlzás nélkül mondhatom: a becsület fontos számomra. Nagy példát kaptam rá a napokban Teleki Pál gróftól. Mert ahogyan Magyarország a jugók iránt vállalt hüséget, barátságot megszegte... a mester, Adolf példájára! Óriási és megrendítö, hogy Teleki ezt már nem bírta elviselni, amikor mások egész jól elviselték és óvatos indoklásokkal látták el. És nem érdekel, hogy Teleki föcserkész és meglehetös antiszemita, én akkor is meggyászolom.
Kiskoromban végignéztük Gömbös temetését Lola nénivel. Föleg a sok színes csingi-bingi tetszett, amit párnán hoztak a gyászhintó mögött. Hadd lássuk, micsoda kiválóság vonul ki közülünk. Na jó, kicsi voltam még, de kutya legyek és ugassak, ha érett fejjel gyászolnék egy Gömböst!
Kacsáék szerint Teleki gróf rövidlátóan cselekedett. Szép kis világ. A vakok mondják meg, ki a rövidlátó.
Másnap
Már egy hete vonulnak a németek a rakparton dél felé. Még egy Blitzkrieg. Vagy megszállás? Apa a levegöbe böki mutatóujját, naponta többször is így szól: „Olyan figura nincs! A szerbek harcolni fognak!” Apa Baján nött fel, arra sok a szerb, ismeri és becsüli öket. És igaza is lett: harcolnak. Nagyszerü, hogy ilyen bátor nemzetek is vannak. A germánokkal határosan nekünk... vagyis a magyarnak... sokkal nehezebb. Nincsenek komoly hegyeink, plusz a földrajzi fekvésünk is irtó peches. Csak beindítják a tankjaikat és már benn vannak a hasunkban.
Rosszak: Hetedikben lesz újra föld-és néprajz. Ma mondták. És ha megint Erdélyi tanítja ...csaknem azt írtam: föbe lövöm magam. De ezzel most nem illik viccelni. Gróf Teleki végzett így magával, tisztelet az emlékének.
Anya, akit én Macuokának becézek (így hívják a jelenlegi japán külügyminisztert) azt mondta: ne bolygassuk a Seggzárdi ügyet. De apa megmakacsolta magát és panaszt tett vitéz Esztergomy Ferenc föigazgató úrnál, aki rendes és igazságos ember, és csak mérsékelten utálja a zsidókat. (A fia még annyira sem, mert mindig ad nekem labdát a bal szélre, ha focizunk. Míg mások, elvi okokból, nem létezik, hogy adnának. Azt mondják: „Szerezzen magának a ravasz bibsi!”)
A föigazgató úr ma tehát szembesített mindnyájunkat. És Szekszárdi tanár úr bélése szinte hallhatóan foszlott a kíntól, hogy ezúttal nem pofozhat. Söt, összepréselt cseresznye ajkán (az van neki a kis pörge hófehér bajuszkája alatt), még valami sajnálkozásfélét is kibocsátott. Én meg iparkodtam a magam hibáját hangsúlyozni, a légnyomást, a fényviszonyokat, a tanár úr érthetö idegességét, mindent belezagyváltam, nehogy megaláztatásnak fogja fel a dolgot és örökre benne maradjon.
Persze így is benne maradt, és a szent esküt leteszem rá: akkor lesz nekem németböl jelesem, amikor az a bizonyos rombusz, amit a wécék falára szoktak rajzolni, dalra fakad...
Ö persze azt fogja mondani: „... a két dolog, tudod mire gondolok, Goldschmidt, természetesen nincs kapcsolatban.” De ettöl még természetesen kapcsolatban lesz. Ilyen szük helyen, mint Magyarország, minden kapcsolatban van mindennel. És ha valamiben nem rögtön fedezem fel a kapcsolatot, még nem volt eset, hogy utólag rá ne jöjjek.
Rosszak: a jugók az egész fronton vesztésre állnak. A németpártiak, vagyis majd mindenki örömmámorban! Hihetetlen mit összegyöznek! És Hitler beszél, beszél, szuggerálja az embereket. Esküszöm, egyszer felröpíti a nagy indulat és körül száll a gyülés feje fölött. Kiskoromban azt hittem: aki ennyire ordít, annak biztosan igaza van. Pedig fenét. A „Mein Kampf” egy primitív elme terméke, zagyvaság – ma olvastunk belöle Kaszala Bélával. Csak azért nem veszik észre, mekkora fos (pardon), mivel a kötet vastag és Hitleren valamint néhány elszánt párthívén kívül szerintem ember nem olvasta. De még az is lehet, hogy Hitler is csak írta, nem olvasta.
Május huszadika , kedd
Beláthatatlan veszteség ért, vigasztalhatatlan vagyok. Az úgy történt, hogy tegnap elött Poldi bácsiék jártak nálunk, mert mindig vasárnap délután jönnek a Fanni nénivel. Poldi bácsi anya nagybátyja. És miután anya hétéves korában mindkét szülöjét elvesztette, fokozott becsben tartja Poldi bácsit, aki állítólag kiköpött az ö szegény édesapja. – No, nem tudom. – Mindenesetre csibészesen viseli a bajuszkáját, búbra tolja a kalapját, hozzá az a ravaszkás „vigyázz velem, mert becsaplak!” nézése, ami nem csalás, nem ámítás, mert valóban becsap. Bicikli kölcsönzöje van a Mátyás téren, és mindig azt ígéri, hogy kapok majd töle egy bringát a kilencvenböl, ami neki van. Kisebb koromban be is vettem ezt, de közben rájöttem, Poldi bácsinak életszükséglete az ígérgetés. Amint kiígérte magát, elfelejti a dolgot. A következö ígéretéig. Még azt is ígéri, ha bemelegszik: én leszek az egyetlen örököse, és egyik süteményt kapja be közben a másik után. Úgy látszik, teli pofával ígérgetni dupla élvezet.
Fanni néni pont úgy néz ki öregben, mint a sétáló lányok a Mátyás téren. Vastag másnapos rúzs az ajkán, megrepedezve, mintha antik festmény lenne. Szerintem belecsókol a pitlibe, úgy rúzsozza magát. A haját feketére festi, de valami pemzlivel és olyan festékkel ami ragad, tehát fog is. Ha valakinek az a tébolyult ötlete támadna, hogy a haját megsimogassa, hát órákig sikálhatná utána a kezét. Fekete párnán alszik, az tuti. Képén is pirosító, meg púder. Minden vastagon. És nehéz édes parfümöt von maga után. Egy szoba hálófülkénket még másnap is szellöztetjük utána. És hallgat. Mindig. Köszönéstöl elköszönésig. Poldi bácsi mámorosan és tetézve ígérget, Fanni néni meg némán üldögél és lyukat bámul a térbe. Irtózatosan és nem titkolhatóan buta asszony. A butaság kiül az arcára, tehénien borong a szemében, ha néha mégis megszólal, kihallani belöle a kérödzök méla bödülését. Apa azt mondta múltkor (nem tudta, hogy hallom, de egy szoba hálófülkében mit nem hall az ember?), hogy Fanni néni bárkivel elmegy, mindig is elment és nem is úgy, hogy a pasas mellett, hanem mögötte... és az ilyen követö ká, az már a szakma legalja. És miközben Poldi bácsi biciklit kölcsönöz, Fanni néni férfiakat követ, mindenkit, aki csak ránéz. Kivéve, amikor a saját lakásukba viszi fel a tagot, mert olyankor elöre megy ajtót nyitni.
De hát belölem most a harag beszél. Én Poldi bácsiék elöl, üdvözlés után, pánikszerüen a fürdöszobába menekülök. Ott jól elvagyok magammal. Szeretem azt a békességet. Tegnapelött azonban kopogás – hát a Fanni néni is csak ember. Fölkeltem a wécé tetejéröl, ahol addig olvastam, még fel is emeltem a fedelet, méltóztasson a kedves rokon, ha már nem tudja otthon elvégezni. Beódzkodtam a szobába, ahol nemsokára körülfolytak engem a Poldi bácsi ígéretei. És mert a néni hosszan elmaradt, csak akkor szedtem össze a papírjaimat, mikor már csak a parfüm szagától kellett tartanom, vagyis késö este. Vagyis rögtön észrevettem, hogy a mappából a letisztázottak közül hiányzik néhány versem... azért, mert igen, úgy van! Holott ott volt neki balkéz felöl egy levél jó minöségü wécépapír. Ámde míg a ló föként oldalra lát, addig Fanni néni kizárólag maga elé. És mert ott egy csinos fekete mappában mindenféle papír csábította – mit számít, ha teleírva –, ö belemarkolt és ó jaj! És nincs belölük piszkozatom, és van, amelyiket nem tudom kívülröl. Petöfit, Adyt, Kosztolányit és másokat igen – de minden Goldschmidtet nem! Túlzás is lenne. Így szomorú szívvel szögezem le, hogy néhány Goldschmidt Dániel költemény nyomtalanul és méltatlanul elenyészett. Sosem bocsátom meg Fanni néninek! És erösen remélem, ö nem egy Felsöbb Kritika eszköze volt!
Május 25-e, 1941
Nem igaz, hogy fém és papír között, különösen ha az a papír bélyeg, ne lenne mágneses vonzás!
Amikor évekkel ezelött azt a szép drapp Galvani bélyeget kaptuk Rómából ... és én nagyon örültem és kértem az ollót, azzal bíztatva aggódó szüleimet, hogy majd „jó böven” körülvágom! És szándékom szerint is indult a dolog. Akkor azonban fellépett az említett vonzás... milliméterröl milliméterre húzta közelebb az ollót a bélyeg fogazatához. Persze az is hiba volt, hogy nézték a kezem... és egyszerre éreztem, hogy az olló éle alatt megduplázódik a papír.
Azóta családi szállóige nálunk a „jó böven” és a kézügyességemre emlékeztet.
És ma, ezzel a kézügyességgel, mégis sikerült lepréselnem és a herbáriumba gyüjtenem – figyelem! – egy labdarózsát!
Június 22-e, vasárnap
Kaszala Béla ujjongva jött ma délelött hozzám: „Hallottad a rádióban? Hitler most az egyszer végre elkapta a ...” (Itt egy nagyon csúnya szót mondott.) A németek ugyanis ma hajnalban megrohanták a Szovjetuniót. Mindig vasárnap szeretnek megrohanni, mert nekik egy ünnep a megrohanás, a másik félnek pedig így váratlanabb. Béla szerint most már mi is belekeveredünk, mert bár Horthy nem túlságosan imádja a nácikat, söt, de mindennél jobban fél a bolsevizmustól.
– Ha a világatlaszra nézek, mint most, egy valószínütlenül hatalmas, vörös pacnit látok, amire az van írva Szovjetunió. És a felírat azért kifli alakú, mert alig éri át a pacnit, aminek nagy része mocsár, meg tundra, meg erdö. Fölmérted ezt Hitlerkém? Nem lesz túl nagy falat számodra?
– Sokan úgy tartják: nem. És hat hét alatt Moszkvában lesznek. Utána kibékülnek a nyugatiakkal. És Hitler folytatja amit elkezdett: mindent visszaad nekünk, amit Trianon elvett. Plusz a ráadás, mint hüségjutalom: kijárat a tengerhez, meg egyéb nyalánkságok.
– És mi lesz akkor velünk?
Béla nyugtat: Józsi bácsi vagyis Sztálin elporolja Hitlert és rendet teremt Európában, valamint a fejekben.
Az elsövel egyetértek, de az, hogy a fejemben Józsi bácsi teremtsen rendet, nem tünik különösebben vonzónak. (Nem mintha akkora rend volna benne, söt.)
Alig hiszem, hogy mindebböl valami jó jöjjön ki, akár magyar, akár zsé szempontból. (Nem írok annyiszor zsidót, mert már lassan magam is zsidóznék.)
Végül mégiscsak azt akarom legjobban az akarható dolgok közül, hogy Hitlert leverjék és egy kötélböl készült nyakkendö megrántása által kivonják a forgalomból.
Pénteken , vag yis huszonhetedikén
Sztálin ma biztos egész nap a szobájában ült és vinnyogott a félelemtöl, mert – mint várható volt – mi is hadat üzentünk neki. Most katonákat fogunk feláldozni a nácikért, abban a tudatban, hogy a kommunizmus: nemzethalál. – No, nem tudom. – Több értelmes, becsületes kommunistát ismerek Bélán kívül is. Bátrak, müveltek, és amit állítanak, igazul hangzik. Apa azt mondja: ez mind nem számít, csak az számít, ami a Szovjetben zajlik, és ott irtó ócska a helyzet. (Az újságban olvasom: a vörös katona napi élelme két szárított hal és tíz deka kenyér. Persze az is számít: mekkora az a hal?) Apa szerint kilátszik a fenekük a nyomortól, és iszonyú, mi van belsö ármányban, plusz a börtönforgalom. És Sztálin az ö apás tekintetével ugyanakkora zsarnok, mint a dülledt szemü mázoló, nem véletlenül becézi öt a pesti kabaré Akasztalinnak. A kommunizmus csak papíron szép, a valóságban kivihetetlen, mert ellenkezik az ember alaptermészetével.
Lehet, hogy ez csak olyan burzsuj beszéd, elvégre apa burzsuj volt, mielött lecsúsztunk volna, de a jugókkal is neki lett igaza. A déli szomszédban jelentös ellenállás folyik. Úgy tették le a fegyvert, hogy nem tették le. Az ilyesmihez persze terep kell, nagy hegyek, miegymás ... de azért az elsö és legfontosabb az ellenállás szándéka. Nálunk erröl sajnos nincs szó, ha van szándék, akkor csak az, hogy minél jobbak legyünk a németeknél.
Június harmincadikán
A Hitler Jugend mindig itt vonul a Bajza utcán, ahogy én suliba megyek, én a járdán, ök az úttesten. Én lesem öket, ök le sem... engem. Oly közel mennek egymás fenekéhez, hogy az már szemet szúr. Mi az ördögért érnek egymásba, amikor van elég helyük? Valami átsugárzást akarnak elérni egymás fenekén át? Nem hihetik komolyan, hogy ez úton is szaporodhatna a dicsö német faj!
Július elsején
Német nyelv: jó. No, mit mondtam? Bár így meg tudnám jósolni a háború kimenetelét! De mennyiségtan is jó: csoda, csoda! Murusz (Murarik becéje), mondja nekem a szöveget, én hagyom kicsit elöre sietni, elkapkodom amit ö mond, aztán az utolsó szavaknál beelözöm. Ettöl úgy rémlik, mintha én mondtam volna végig az egészet. Szerintem mulattatja öt ez a pimasz trükk.
Július hatodikától a közlekedés is jobb oldali lesz – és nem csupán szimbolikusan.
Emlékszem, milyen jótékonyan eltakart a 10-es villanyos a Juliannások elöl, akik egy evangélikus iskola a Fasorban. És mint Szív utcait mindig körbefogtak és brutalizáltak. (Azt hiszem így hívják, ha állnak az ember körül, becsmérlik és be-be húznak neki) És a legrosszabb az egészben az ok nélküli nagymérvü gyülölet. Mert azt, hogy én egy másik utcában lévö suliba járok, még ma sem tudom épeszü oknak elfogadni. A Juliannások élvezték, hogy félek tölük – naná, ha húszan álltak körül –, és én szenvedtem attól, hogy félek és nemcsak megtépve, de megalázva kotródtam el mindannyiszor. És akkor kitaláltam, hogy megvárom a 10-est a Lövölde téri megállóban, és ahogy indul a Liget felé, a takarásában rohanok a Bajza utcáig. Ott már túl vagyok a veszélyes zónán, nem tudnak elkapni. Ezt jobb oldali közlekedés esetében már nem tudtam volna megtenni. Micsoda mázli! Ha ebben hamarabb zárkózunk fel Európához, hát megszámlálhatatlan mennyiségü plusz frászt kaptam volna még.
Ma már nem a Szív utcába járok, hanem a Munkácsyba. Itt a Bulyovszky utcaiak (Kemény gimnázium) gyülölnek ugyanolyan alapos okkal, mint a fasori aprócseprök. Próbálunk néhányan (mindkét oldalon) kimaradni ebböl az elementáris ökörségböl. Ezért viszont tulajdon iskolánk gyülölködöi gyülölnek.
Eltemették a kassai légitámadás tizenegy áldozatát. Köztudott: azért üzentünk hadat a szovjeteknek, mert Kassát bombázták. De kérdem én: miért éppen Kassát bombázták volna? Haragudtak Rákóczira? Miért lett volna jó nekik, hogy eggyel több országot magukra böszítsenek?! (Hisz már Albánia is hadat üzent nekik!) Elhiszem Bélának, hogy német repülöket kasíroztak orosznak, és az egész egy átlátszó, hülye provokáció volt. És most van, aki lázban ég és azt képzeli: ha nekimegyünk a nagy vörös Pacninak, plusz még a Nyugatnak, abból nekünk valami nagy jó származik. Mi az ördögért kellett még ide is követni Adolfot? „Hát ha ö kútba ugrik – kérdezné Néder tanár úr frenetikus orrhangján –, akkor te is beleugrasz?”
Kései kérdés. Utána ugrottunk.
Jók: féláron sikerült tovább passzolnom a hibás kék Haitit.
Július, vakáció alatt
A görbülö, döfködö nyilak, amelyek a német támadások irányát jelölik, megint csak kúsznak elöre az újságok haditérképein. Akár a férgek. A srácok közül többen zászlók beszúrásával jelölik, hol mindenhol bent vannak már kedvelt németjeik. Most böven szurkálhatnak.
Mikor Bélától az erösebb szovjet ellenállást kértem számon, azt mondta: csigavér, ez a napóleoni háború taktikája. Becsalogatni öket az ország szívébe, aztán adni a pofájuknak. – No, nem tudom. – Most nem lovak vannak, hanem gépesítés. És mindjárt az elején valahogy túl sok a hadifogoly.
Más. A Parlament a vegyes házasságok ellen hozandó törvényt tárgyalja. Hogy ti. ne legyen több házasodás keresztények és zsék között, a magyar faj tisztaságának érdekében.
Ez egy baromi, embertelen törvény lesz, hisz azt sem képesek eldönteni, hogy voltaképpen ki a zsé? Némely esetben irtó nehéz meghúzni a határokat. Ám a Magyar Élet Pártja és az attól jobbra lévök mindenképp arra törnek, hogy a németekén is túltegyen szigoruk, mivel bokrétának érzik magukat Isten kalapján!
Nyolc óra ötventöl van ma elsötétítés. Minek kell még ennél is sötétebb, mint amilyen itt nappal van?
Nem hiszem, hogy sokan tudnák, mint vélekedik Hitler alapjában a magyarokról. Mi az elképzelése a kis népek sorsáról a térségben. Mi olvastuk Bélával ezt a fejezetet. Ettöl remél olyan sokat a jobboldali magyarság?
Tizenötödik születésnap – július kilencedike
Néhány sovány ajándék ért. Háborúban úgy látszik nem csak a Múzsák hallgatnak, az ajándékozó kedv is elapad. Nem fordítva kéne lennie?
Szombaton Sztálin beszélt. Végsökig való küzdést, felégetett föld-taktikát helyezett kilátásba.
Statárium lépett életbe. Két szerencsétlen csóró elsötétítés után tört be valami Népszínház utcai kirakatokat, pár ezüstkanál, meg cipö zsákmányért és most, a példa kedvéért fel fogják húzni öket.
Háromszázezer eddig a szovjet hadifogoly. – Elsötétítés nyolc negyvenkor. – Ebböl is látni: már rövidülnek a napok.
Egy hét múlva (tizenhatodika)
Rosszak: bevezetik a jegyrendszert, lisztre, kenyérre, cukorra, aztán majd zsírra is.
Az USA mozgolódik, de még mindig nem lép be. Mi a jó csudára tudnak ennyit várni? Már négyszázezer fölött a hadifogoly. Ha ez megint sikerül nekik... komolyan nincs kedven élni. Még naplót írni sem. Csak tengek-lengek ebben a höségben. Mindenki nyaral, a teniszpályán lassan nincs kivel ütni. – Megdöglött az aranyhalam. Ezért hülyeség állatot tartani!
Ja! Vitéz Horthy István kimentett egy fuldoklót a Palán! Ha meggondolom: fuldokolhattam volna én is. Abban nem vagyok rossz. – Apa folyamúszó bajnok volt, nem úgy ahogy az apák általában bajnokok valamiben, láttam az érmeit, és ö különben sem kólizik soha. Szóval úgy gondolta: korán meg kell tanulnom úszni. Elöször a Császár fürdöben akasztott horogra egy goromba úszómester. A víz hideg volt, a gorombaság még csak hütötte, vacogtam, kékültem, görcs állt a tagjaimba. Képtelen voltam tempózni. Az úszómester üvöltött. Akkor sem tudtam. „Ilyet még nem láttam! Ilyet még nem láttam!” – Ahelyett, hogy örült volna neki: most az egyszer lát. – Azóta is többször megpróbálkoztak velem, sohasem ment. Mindig le kellett szedni a horogról, annyira dideregtem. Nem csoda, mert már akkor is nagyon sovány voltam. (Bujdosó osztályfönök úr még ma is Cérna Katinak hív, de nem szeretetböl.) Aztán más alkalommal melegebb vízbe tettek, mondták: „Feküdj fel a hátadra, kisfiam, végy mély levegöt, az megtart.” De nem tartott meg. „Még több levegöt végy!” Vettem. Annyi sem tartott meg. Különféle úszó-pedagógusok foglalkoztak velem, mind ugyanazt mondta: „Feküdj fel, végy levegöt, nem létezik, hogy elmerülj” De bizony létezett. Az arcom süllyedt el mindig utoljára, addig tartott a remény. Utána már be kellett látni, hogy el vagyok süllyedve. Kész fizikai csoda lehetek. Az úszótudorok értetlenül állnak elöttem.
Két dologért mégsem menthetett volna ki engem a vitézlö Horthy István! Egy: a Palatinus strand nekünk túl drága. Kettö: soha nem megyek be a strandvízbe, mert undok, híg levesnek tekintem, amelyben sokféle vegyes hús ázik.
Ha igaz, ösztöl tánciskolába fogok járni. – No, nem tudom.
Jók: Fekete Jancsival jókat gombozunk, meg birkózunk. Toldim ma öt góllal terhelte meg a hálóját.
Aug. végén
Lassan szállingóznak haza a nyaralásból a pénzesebb ismerösök. Mindenki jól lesült, de jókedv, az nincs senkiben. Az igazi háború mintha még csak most kezdödne, holott lassan kétéves lesz, ami háborúban azért már egy kor.
Bertus néni unszol, hogy megtanít bridzsezni. Apa küld, hogy menjek csak és tanuljam ezt a játékot, mert társadalmilag igen hasznos, ha az ember vinni akarja valamire. „Annyira, mint te vitted?” – kérdeztem töle, de rögtön szörnyen megbántam, hisz nem is úgy gondoltam, ahogy kijött. Hanem úgy, hogy ö, lám, kitünö játékos létére kénytelen rokoni kegyelemkenyéren élni... de én ezt nem ö ellene, hanem az élet ellen szántam! Egy meggondolatlan mondatból súlyos döfés lett... márpedig ha sebet ütünk, azt nem lehet visszavonni. És éppen öt bántottam meg, aki mindent elkövet, hogy én többre vigyem nála. (Idén a francián kívül már angolra is akar tanítani.) Szóval: megbocsáthatatlanul hülye voltam, még ha ö meg is bocsát nekem.
Más. Kronemehr ma egy fórhend után felborult és fekve maradt. Ö egy óriási, rengö pocakkal bíró, már nem fiatal ember. Jómódú lehet, mert mindig új labdát hoz és mi fiatalabbak szívesen játszunk vele. Néha kicsit megfuttatjuk. Jól üt fórhendröl. Olyan különösen utána borítja az ütöt. Idönként teljesen értelmetlenül fölnyerít, ami nevetéshez hasonlít, de mégsem egészen az. Mintha abban a rengeteg hasában egy kis ló tartózkodna. Amelyik ma megrúgta. Ennél azonban valószínübb, hogy kicsit túlfuttattuk. A mentök vitték el. A klassz, új labdákat, némi vívódás után, vele adtuk.
Gyurka unokafivérem (a lángvörös Grunwald) alaposan kiképez szerelem tárgyában. Elméleti téren, persze. Nem tehetek róla: nekem az egész valahogy kicsit gusztustalan.
Rosszak: az általános hangulat. Minden zápul. Mindenki szorong a jövötöl. Még aki sose szokott elöre gondolni, az is. Mindenki másra figyel, mint amiröl épp szó van. Az egész mindenség olyan szórakozott. Csak így történhetett, hogy ekkora baromságot mondtam apának, akit öt elnökigazgatónál többre tartok.
Szeptember 13-a! Peches nap
A belátó Murarik tanár úr után, aki elhitte, hogy csaknem tudom, amit nem tudok, Szüts Pál lett a mennyiségtan tanára és osztályfönök, és ö az elsö órán kiszúrta, hogy nem tudom, amit nem tudok. Nagy paraszt ez a Szüts, béta helyett betát mond, amiböl kifolyólag persze így is kereszteltük el... de a legnagyobb baj, hogy átlát rajtam. Legalább panaszkodhatnék, hogy igazságtalan, de szó sincs róla. Helyzet az, hogy tökhülye vagyok az anyaghoz. Amíg számokkal van dolgunk – összehozom. Amint megjelennek a betük – végem. Mi az, hogy „A plusz Bé egyenlö Cé”? Már ezzel bajban vagyok. Nekem A plusz bé-böl Abé lesz s hogy értelmesebb legyen – egy ábbé. Piros pelerin, ösz huncutkák, papos mosoly. Lusztig, az eminens, azt mondja: „Két összeadódó mennyiségböl feltétlenül egy harmadik keletkezik, amit Cé jelöl.” De miért kell egyáltalán két mennyiségnek összeadódnia? Szerelmesek? Gyereket akarnak egymástól? És akkor miért csak egy Cét szülnek? És milyen nemü az a Cé? És ki fogja ötet tovább szaporítani? „Ezek nem élölények, te szerencsétlen, hanem absztrakciók!” – képedt el erre a beszédre Lusztig. – „Senki sem lehet olyan hülye, hogy elvont fogalmaknak érzelmet tulajdonítson! Nem tudsz elvonni?”
Jó, persze, értem én az eszemmel: fontos a matematikai gondolkodás. Végül minden abból lesz, gépek, termékek, épületek... mégis azt tartom: csinálják meg mindezt mások, én meg hadd csináljam, amit én tudok. de senki sem hajlandó velem megálla podni. A Beta legkevésbé. Az elözö gondolatsort leadnám neki, mosolytalanul zavarna a pokolba. Amúgy rendes, nem politizál, csak adja egyik rohadt nehéz képletet a másik után. És mindegyikben hemzsegnek a betük. Gyökjelek, törtvonalak, a matekosok klánjának ez a förtelmes rovásírása... lassan nincs is kedvem naplót vezetni. És ahogyan Betát elnézem, idöm se nagyon lesz.
* * *
Lassan, de észrevehetöen romlott az élet. Szaporodott a müanyag, müétel, hadihír. Bár volt még mozi, udvarlás, mindenféle nyüzsgés... a tompított fények és a kézzelfoghatóan közelgö veszély légkörében, azért mégiscsak fullasztóan szép volt az ifjúság.
Dániel hangja mutált, borotválkozni kezdett és az elsö hosszúnadrágba bújt. A szabó háromtagú tükrében, mely hármas oltárként nyílt rá, elöször pillantotta meg tulajdon koponyáját. Ismeretlen volt magának az új szemszögekböl. Ez némileg aláásta önismeretébe vetett vak bizalmát. Ettöl fogva olyan tükrök létezését is föltételeznie kellett, amelyek új és új szögböl fogják öt magának megmutatni. Aminthogy így is történt.
Romlott a pénz és romlott az élet. Bár még mindig volt mozi, udvarlás, volt kerti mulatság, teniszparti, antikvárium, iskolai versenysakkozás, szavalgatás, korcsolya télen, és elkövetkezett, alig túlélhetö izgalmaival, Somló Katica néni tánciskolája, ahol Dániel nemek közötti ingadozása véget ért. A gusztusos fiúkkal való birkózásban talált élvezetet, a lányok elsö érintése elüzte. A szombat délutánok – a tánciskola órái – a hét legföbb értelmét jelentették és a szerelem nevü állapot hatalmasan és törvényszerüen megjelent.
Az iskolai figyelem és teljesítmény logikusan csökkent. Ott egyértelmüen keseredett a légkör. Dániel mindent elkövetett társai körében, hogy hazájának nevezhesse ezt az országot. Ám hazafiságából senki sem kért, minden törekvését praktikának minösítették és durván elutasították. Eltünödött: hátha ö maga hozza létre, váltja ki mindazt, amitöl szenved, így nem vétlen az ellene irányuló szélsöséges indulatokban?!
E töprengésböl Kaszala Béla riasztotta fel: „Az ilyen fajta gyülöletet elöbb túl kell élni, öreg. Majd aztán vizsgálódhatsz. A köldöknézés most öngyilkosság!”
Dániel, végsö soron, kívánta, hogy az országot elérje és megrázza a háború. Ö (és nemzedéke) úgy nött fel, hogy huzamosan és szenvedélyesen vágyakozott a közeg pusztulására, amelyben élt. És késöbb is, jóformán teljes életén át, újra és újra hozzászegödött ez a vágy. Még némely munkahelyén is, ahol dolgozott. Az élet folytonos helyeslésre kényszeríttette, ám ö lelke mélyén állandó, párhuzamos „nem”-eket mondott, és közben majd szétvetette (tán szét is vetette) az ELLENKEZÉS.
* * *
A hosszú negyvenegyes év
decemberének huszonhetedikjén
Zsúfolt ösz, kora tél, kedves naplóm, elhanyagoltalak. Ám a tánciskola kapcsán muszáj beléd írnom: Bock Jancsival ugyanabba a lányba lettünk szerelmesek, Somló Katicánál szombat délután. Különös, de Somló Katica szakasztott a Bertus néni. Ö is mindig fehér harisnyát hord, mert kicsit vékonyka a lába és minden olyan helyesen hegyes rajta: a nyelve hegyétöl, amit gyakran kidug, ha figyel, a cipöje orráig (topánka). Sovány és kecses, mint egy kis öreg macska. És bár elég ügyetlen vagyok a táncban, biztat.
Szóval: Éva. Hát leírtam. Ö belé vagyunk mindketten szerelmesek. És ö mindkettönkkel nagyon kedves, de egyikünkkel sem jobban. Érzödik, hogy ezt az anyja (veszedelmesen csínos nö) tanácsolta neki. És kezdtünk haragban lenni Jancsival Éva miatt. Így rossz, hisz tulajdonképpen harmadik elemi óta vagyunk jó barátok. És amíg Éva nem jött, Jancsival birkóztam a legszívesebben.
Másfél fejjel magasabb, mégis gyöngébb nálam. És élvezet egy ekkora fickót magunk alá gyömöszölni. Évával még nem mertük közölni, hogy mindketten szeretjük és választania kell közöttünk. (Az anyjának biztos én tetszem jobban, ezt érzem.)